Azt hiszed megtudsz bántani?<br>Soraimmal nem fogok világot megváltani,<br>Egy dolgot mégis elérek,<br>Kiadok mindent mielőtt bevérzek.<br><br>Elhagytál, lehet az én hibám volt,<br>Mégis minden folt, ami volt, beforrt,<br>Veled voltam boldog és jókedvű,<br>Amíg el nem hagytál és nem lett minden<br>búslelkű.<br><br>Nem fogsz engem összetörni<br>Hideg párnák közt temetni.<br>Lelkem gondja egy dolog,<br>hogy most már nélkülem vagy boldog.<br><br>A harag, ami bennem van nem ereszt<br>Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,<br>Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom. <br>Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel<br>Elérted mit akartál légy boldog édesem.

Eljöttem meglátogatni<br>rég látott édesanyám,<br>látom semmi nem változott<br>domboktól ölelt tanyán.<br><br>Csüngő fejű öreg kútunk<br>csorba vederből szürcsöl,<br>régen látott kedves kutyám<br>nagy örömében szűköl.<br><br>A moha korallszigetként<br>benőte a nádtetőt,<br>tyúkok járják torzsa körül<br>a bús magyar keringőt.<br><br>Csermely folyik az udvaron<br>mit az eső varázsolt,<br>sárhullámos partjainál<br>néhány kacsa bukdácsolt.<br><br>Nyikorogva nyílt az ajtó<br>anyám dugta ki fejét,<br>mikor meglátta, hogy jövök<br>könny borította szemét.<br><br>Kérges kézzel simította<br>végig könnyes arcomat,<br>szavakká vált köztünk sok száz<br>ki nem mondott gondolat.<br><br>Most hát végleg hazatértem<br>nem megyek el már soha,<br>e kis tanya lesz már nekünk<br>a szeretet otthona.

Labirintus nyirkos mélyén<br>vaksötétben ballagok,<br>nem ad fényt itt semmi más csak<br>fejem felett csillagok.<br><br>Megroppan a lábam alatt<br>szerteszét szórt csonthalom,<br>láthatatlan rém pusztít itt<br>nincsen benne szánalom.<br><br>Acéloznám a szívemet,<br>de legyőz a borzalom,<br>félelembe burkolódzva<br>az utamat folytatom.<br><br>Madárdalos hajnal fénye<br>felváltja a vakságot,<br>nehéz lesz majd elfeledni<br>ezt a szörnyű rémálmot.

Az őszi kertben<br>Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,<br>csak a krizantém bontja szirmait,<br>borzas fejével hajlik a földre,<br>s az őszi faggyal lassan búcsút int.<br>Lassan felveszi dérezüst ruháját <br>a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,<br>halk sóhaj száll a hűs éjszakában,<br>mint mikor valaki szépet álmodik.<br>Most csak pihen. Majd lassan újraébred,<br>mikor a tavasz újra élni hív,<br>felébresztve az alvó világot,<br>eléjük tárva földi kincseit.<br>Ő is úgy érez, akár az ember,<br>s ha bánat suhintja homlokráncait,<br>sűrű könnyeket hullajt a tájra,<br>siratva mások súlyos vétkeit.<br>Mert ők is érzik, e haldokló világban<br>mily kevés már a tiszta szeretet,<br>s színes virággal egyre csak hívnak,<br>ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.<br>Mert míg szeretet vezérel minket,<br>s ameddig győz a tiszta értelem,<br>addig tágul e csodás világ és<br>ezer szépsége tárul fel neked.

Beléd szerettem te szép lány<br>mondok neked száz bókot,<br>kérlek szépen add meg nekem <br>szívedhez a PIN kódot.