Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!<br>Olyan sötét van, és te messze vagy!<br>Kiáltanék, de nem jön hang a számból,<br>s neved suttogom: mama! Merre vagy?<br><br><br>Úgy hiányzik a forró ölelésed,<br>s lágyan ringató, becéző szavad,<br>amely fátylat sző lehunyt szempillámra,<br>s olyan nyugodttá teszi álmomat.<br><br><br>Mama. Már érzem sűrű érverésed,<br>amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,<br>mikor zakatol, míg robog a sínen,<br>de nekem mégis biztonságot ad.<br><br><br>Mint egy burok, mely úgy védelmez engem<br>körbefonódva, mint selyemszalag,<br>amely átölel gyöngéd érintéssel,<br>s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.<br><br><br>Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,<br>egészen addig, míg a pirkadat<br>aranysugárral simítja az arcom,<br>ne menj el mama! Őrizd álmomat!

Talán, ha egyszer az idő múlása<br>begyógyítja a szíven szúrt sebet,<br>a fájó emlékek halványabbá válnak,<br>még a levegőt is másképpen veszed.<br><br><br>Nem fáj a szíved minden dobbanástól,<br>s messzire oszlanak majd a kételyek,<br>amely benned él, s kínzó fájdalommal<br>fel- feltépi a hegedő sebet.<br><br><br>Melyet most érzel, s bánatod táplálja,<br>s nem is érzed, hogy én is féltelek,<br>hiszen szeretlek! S minden imádságom<br>teérted szól, és téged védelek.<br><br><br>Szeretnék neked sokkal többet adni,<br>de kincseim nekem sajnos nincsenek,<br>csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,<br>hogy megremegteti minden ízemet.<br><br><br>Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,<br>amely elárulja, hogy te is szeretsz,<br>s érezni tudjam minden sóhajtásban<br>mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,<br>azt sem, hogy miért jöttem,<br>nem tudom. S nem is akarom,<br>csak itt vagyok, s magam sem értem. <br><br><br>Talán a hangod csábított<br>még hallom fülemben, s érzem,<br>ahogyan halkan duruzsolsz,<br>s fülembe súgsz annyi szépet.<br><br><br>Ne kérdezd, mit is akarok!<br>Nem tudom. Nem értem én sem,<br>de a szerelmed akarom,<br>nem félig, hanem egészen.<br><br><br>Ne kérdezd, miért szeretlek!<br>Nem tudom én sem, de érzem,<br>akarlak, mint egy üstökös,<br>mely mélyre hullik az égen.<br><br><br>Ne kérdezd mi benned a jó!<br>Őrült vagyok. S annyira félszeg.<br>Nem akartam, de itt vagyok,<br>hogy tiéd lehessek egészen.<br><br><br>Ne kérdezd, meddig maradok!<br>Nem tudom. Neked az élet<br>mennyit ér? De én akarom!<br>Örökké veled, míg élek!

(3 soros-zárttükrös) <br>Van, hogy ülők a tanya melletti padon <br>Holdnézőben vagyok, vaksötétben, vakon! <br>Van, hogy ülők a tanya melletti padon <br>* <br>(senrjú) <br>Jaj! Eszelősen <br>Bámulok a sötétbe. <br>Ugatással jó? <br>* <br>Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken, <br>Nézem, hogy mit látok a mély-sötét kék égen. <br>Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken. <br>* <br>Ha nincsen másom, <br>Csak sötétség bámulás? <br>Csukott szemmel jó? <br>* <br>Ott ülve, a sötét csend átölel sőt, körülvesz. <br>Vetekszik a magányommal, engem bajból elvesz? <br>Így este, ha ülök, és a Holdat nézem, <br>Messzi kutyaugatás is szól! Az nékem? <br>* <br>Ez álomszerű, <br>És kitöltetlen magány. <br>Én… Holdnézőben. <br>* <br>Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek, <br>Ránézésre kintről úgy tűnik, elfogyástól nem félek. <br>Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek, <br>* <br>Mi az igazság? <br>A tötyörgő bambulás? <br>Tán’ van igazság? <br>* <br>Kiabálnék én, <br>Megvédeném magamat. <br>Ez, úgysem használ… <br>* <br>Csak ülve nézni <br>A Holdat, felhőben is? <br>Vékony, vagy vastag? <br>* <br>Milyen út az a <br>Holdnézéske a padról? <br>Sötétbe, vakon! <br> <br>Vecsés, 2018. március 17. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. <br>

Siker záloga a szerencse… <br> <br>Ford mondta: hagyja dolgokat folyni, <br>Ha nem tudja azt megváltoztatni. <br>Ö ügyes volt igen jól csinálta, <br>Így ő lett autósok királya. <br> <br>Megvallom, próbáltam én is így <br>És nem lettem sikeres imígy. <br>Pedig jó módszer, talán való, <br>De oly’, mint a trójai fa ló. <br> <br>A jó öreg ló is alkalmas, <br>Sikert hordozza a tele has. <br>Szerencse kérdése, beviszik-e, <br>Így az is, sikeresek leszünk-e. <br> <br>Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József <br>