November van. Búcsúzik minden,<br>a fán az elsárgult levelek,<br>sóhajtva, nyögve hullnak földre,<br>a tél már vészesen közeleg.<br><br>Már a nap is oly gyöngén, halódón<br>ontja tétova sugarát,<br>fáradt korongja pihenni vágyik,<br>de mégis: mégis süt tovább.<br><br>Neki is dolga van, úgy, mint nékem.<br>Pihenni térni nincs idő,<br>Pedig belülről tudom, és érzem:<br>jó volna egy kis pihenő.<br><br>Fáradt lábamnak nehéz a lépés,<br>de mégis menni kell tovább,<br>azon a hosszú, göröngyös úton,<br>pedig már nem nyílik virág.<br><br>Jó volna végre valami jó is,<br>mely felkavarja az életem,<br>s érezni azt, hogy nem hiába<br>várt reám annyi küzdelem.<br><br>Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,<br>s vár ránk egy sokkal jobb világ,<br>ahol nekünk is nyílnak a rózsák,<br>s miránk is vár a Kánaán.<br><br>Hisz az úr előtt minden ember<br>egyformán Isten gyermeke!<br>Mért nem tud itt is egyformán adni<br>mindenkinek, hogy jobb legyen?<br><br>Hiába halmoz kincseket bárki,<br>a másvilágon már nem kellenek,<br>s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,<br>ahogy a földre megérkezett!

Az a könny, mely a lelkedbe égett,<br>örökre benned marad,<br>mint egy parányi kis tövis, mely<br>szúr benned, fájdalmasan.<br><br>Az a vágy, mit a szemedben láttam<br>úgy éget, s olyan nekem,<br>mint egy örvény, mely magával ránt,<br>s felkavar süvítő szele.<br><br>A szenvedély, amit irántad érzek,<br>oly forró, s olyan heves,<br>nem csillapítja senki más, csak te,<br>mikor itt vagy velem.<br><br>A féktelenség, ahogy szeretni tudlak,<br>olyan jó! Ez kell nekem!<br>Te vagy csak, aki lángra lobbant,<br>szeretlek. Maradj velem!

Ma azoknak gyújtsunk, egy gyertyát,<br>kik már a mélyben alszanak,<br>nem látva semmit, s nem érezve,<br>hogy nekünk mennyire fontosak.<br><br>Ma is ugyan úgy gondolunk rájuk,<br>mint mikor itt voltak velünk,<br>szívünk mélyében nincs megnyugvás,<br>most is ugyanúgy szenvedünk.<br> <br><br>mint akkor, amikor elvesztettük<br>kik annyira fontosak nekünk,<br>hogy lelkünknek gyöngyöző cseppje<br>könnyeket fakaszt legbelül.<br><br>Elfogadjuk, hogy nem látjuk már,<br>s nem foghatjuk a két kezét,<br>de belenyugodni, s elfogadni<br>mi tudjuk csak, milyen nehéz.<br><br>Lelkünkben nem szól a dallam.<br>Vad vihar tépdes legbelül,<br>hisz már csak emlékeinkben<br>él az, akiket szeretünk.<br><br>Most nekik égjen a gyertya<br>S őértük imádkozunk,<br>hogy legyen békés az álmuk<br>ameddig találkozunk.<br><br>Nem halt meg. Nyugodni tért csak,<br>szívünkben ott él belül,<br>mélyen a szívünkbe zárva<br>kiket annyira szeretünk.

Színes levelek szállnak a szélben,<br>lábam alatt a rőt avar,<br>suhogva zizzen léptem nyomában,<br>s szőnyeget képez a fák alatt.<br><br>Csupaszra vetkőztek már a fák is,<br>levették őszi ruhájukat,<br>vacogva, fázva, védtelen állnak<br>s szél csapkodja az águkat.<br><br>Olyan nehéz lett hirtelen minden!<br>Dermedten állok a fák alatt,<br>éppen úgy fázva, éppen úgy félve,<br>mint egy megriadt gyönge vad.<br><br>Hirtelen levél zizzen a szélben<br>és már látom az arcodat,<br>s máris ott vagyok karodba bújva,<br>hozzád simulva, boldogan.<br><br>Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.<br>Ölelj. Szítsd fel a lángomat!<br>Az a tűz, amely engem éget,<br>tudom: benned is lángra kap.

Írni szerettem volna néked<br>valami nagyon kedveset,<br>de a papír, amelyre írtam<br>átitatta a könnyeket.<br><br>Mért is sírok? Nem bántott senki,<br>mégis: a könnyem úgy csorog,<br>áttetsző cseppel legördülve<br>gyöngyként csordul le arcomon.<br><br>Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!<br>Sóvárgó szívem úgy dobog,<br>mintha millió tüske szúrná,<br>minden légzésnél úgy sajog.<br><br>Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,<br>és a szívedben ott vagyok,<br>mint a derengő őszi napfény,<br> mely végigsimít az arcodon.<br><br>Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,<br>bármilyen messze is vagyok,<br>minden feltörő lélegzetben,<br>elnyomott vágyban ott vagyok.<br><br>Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.<br>Nélküled oly magam vagyok,<br>mint az ég alján messze tűnő<br>zuhanó hulló csillagok.