Derekas nap a mai nap.<br>Január dereka és a tél dereka.<br>Mától minden eltelt nappal,<br>közelebb kerül az áhított tavasz.<br><br>Még itt a tél javában.<br>Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.<br>Tiszta, jeges szél fúj,<br>próbálgatja még a tél a fogát.<br><br>Körülöttem szürke csend,<br>egybeolvadt a fent és a lent.<br>Nem hallatszik és nem látszik semmisem.<br>A végtelenben szabadon lebegek.<br><br>Ez a hely nagyon kedves nekem.<br>A pamutszerű gyerekkori álmokban,<br>itt mindig boldog vagyok és<br>csodaszép, ragyogó nyár van.<br><br>Most fagyos, kihalt a vidék,<br>de így is megkapó.<br>Hőn szeretett Balatonom nem látható.<br>De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,<br>s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.<br><br>Látható lesz a vékony jégtükör,<br>a smaragd fényű nyugalom tükre.<br>Hol békére lelsz és megpihen a lélek.<br>Ez a természet nyugodt suttogása,<br>meghallod, ha szíved tárva.<br><br>Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Legott, ahogy tűntél Amanda <br>Szívem, majd görcsbe állt… bánatba! <br>Magányom sikoltott, <br>Nyögést is hallatott. <br>Dallam, magát itt visszahúzta! <br> <br>Nem tűntem el, csak útra keltem, <br>Utazáshoz nem volt nagy kedvem. <br>Beteg édesanyám várt, <br>Ez nem tűrt halasztást. <br>Tudom fájt, de ezt kellett tennem. <br>* <br> <br>Tőrt döftél szívembe, lelkembe, <br>Sarkaddal tapostál testembe… <br>Nevetésed… dallam volt, <br>Sírásom is… dallam volt. <br>De halkult, míg elhalt csendembe. <br> <br>Okos vagy, érzem ezt megérted, <br>És belát, megenyhül a szíved. <br>Mihelyt lehetséges, <br>Jövök hozzád édes! <br>S elmúlik mind, mi bántott téged. <br>* <br> <br>Éltem, mint bormámorba bele… <br>Esőcsepp áztatta szemem tele… <br>Csak nyomok betonon, <br>Lelkem föladotton… <br>Miután elmentél… ürese! <br> <br>Ne igyál, az nem tesz jót neked, <br>Ha megyek, nevet majd a szemed. <br>Üresség nem örök, <br>Egyszer csak megjövök. <br>Együtt sírunk, nevetünk veled. <br> <br>Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája. <br>

Higgy bennem, ha fúj a szél,<br>s én a kabátom alá rejtelek,<br>higgy ha szakad a tél,<br>hogy úgy ölelhesselek.<br>Karomban együtt<br>várjuk a csodát,<br>mikor a kikelet még oly messze van,<br>s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,<br>ne higgy az üres szavakban.<br>Mások kik tavaszt ígérnek,<br>jussuk ne légy oly könnyedén,<br>tudd, hogy mindig itt vagy velem,<br>a szívem legbelső rejtekén.<br>Megóvlak örökké,<br>s féltve őrizem,<br>perceink minden pillanatát,<br>ahogy az élet mély gödreiben,<br>nyertünk meg együtt közös csatát.<br>Azt is amikor a szél zúgott,<br>körülöttünk minden elbukott,<br>s te hittél bennem,<br>ahogy senki más; úgy ahogy<br>még senki nem tudott.

Nincs apelláta, nem lehetek renitens, <br>Nem vagyok már érettségiző eminens… <br> <br>Érettségim van és ballagok az életúton, <br>Érett vagyok, én már csak elmerengek a múlton. <br>De nem azért, mert nincsen jövőm! Ó azt még élem, <br>Igyekszem élvezni, ha hóesésben lesz részem. <br> <br>Majd megyek az állatkertbe, simogatok orrszarvút <br>Vagy megyek a hegyekbe és bejárom, mi ősvény út. <br>Lemehetnék akár Tiszára és kishajóval hajókáznék, <br>Oda velem eljöhetnének, barátomék, a Poétáék. <br> <br>Mindezt nem kell megtagadnom, majd jövőre kezdem, <br>Csak előbb jön a szilveszter, azt jól át kell élnem. <br>Lassan sötét el is kezdődik, feltekintek az égre, <br>Azt gondolom, újév lesz mire ennek az éjnek vége. <br> <br>Nincs apelláta, nem leszek én renitens, <br>Én… rég voltam érettségiző eminens… <br> <br>Megesd, év vége jő és lásd a szilveszter került elő <br>Az éjféli pezsgős köszöntéstől jön az öröm elő. <br>Ha majd elérkezik az év vége, múlassunk, remek lesz, de <br>Jókedv domináljon, esetleg gondolatunk szálljon messze… <br> <br>Ha az élet gyötör, változtatni kellene, <br>Szilveszterkor fogadd, úgy lesz… akár lehetne. <br>Éjfélkor durranjon pezsgős üveg, repüljön a dugó, <br>Jókedvvel koccintsunk, senki ne legyen nagy medve… morgó! <br> <br>A szilveszterest, petárda szikrázó, csillámló fényülete, <br>Újév hóviharos, fergeteges mást, évhozó lendülete… <br>Ha majd elsején kinézek és a táj ködös, <br>Kiszólok: emberek! Boldog újév is közös… <br> <br>Nyomás tovább, jönnek az újabb és újabb évek, <br>Éjfélkor kortyolom a pezsgőt érzem, hogy élek. <br>Gyerekek! Ünneplők! Szilveszterkor együnk, igyunk, meg táncoljunk <br>És éjfél után új élet folytatásba végleg kirándulunk! <br> <br>Így teszek, nincs apelláta, nem vagyok én már eminens, <br>Én bizony úgy teszek, jövő évben sem leszek… renitens. <br> <br>Vecsés, 2013. december 8. – Kustra Ferenc József- íródott: szilveszteri önéletrajzi írásként… <br>

Reggel óta ködös szél lengi be a téli tájat, <br>A fák fagyott dérből készíttetik a ruháikat. <br>Nézem a lakásból, a szórt fényt az ágakon, amin megtörnek. <br>Érzem orromban az illatát az óévnek és az újesztendőnek! <br> <br>Alkoholmámoros hajnalon, majd lesz üvöltés, <br>Hogy jobb legyen az újév, szívszaggató könyörgés... <br>Ne feledd, bármit teszel a múltra nincs már kegyelem! <br>Bármit megtettél, az már a tied… már történelem. <br> <br>Azt véled, hogy értelmetlen minden, és tehetetlen bolyongasz? <br>Pedig nem! Az életed kezedben van… akkor minek szorongasz? <br>Az óévi életünk olyan, hogy már épp, hogy csak pislant, <br>Mindjárt betoppan az újév, ő majd mindent összecsillant… <br> <br>Fogadjunk együtt: Szeretetet, békességet, <br>Együttműködést, egészséget, fényességet. <br>Legyen majd egymáshoz, sok türelmünk <br>Mert nem jó, ha hamar fogy… így kellünk. <br> <br>Rögtön éjfél, most csak mulassunk és vigadjunk, bontsunk pezsgőt, <br>Szeretteinkkel kívánjunk jókat, vigasztaljuk esendőt! <br>Az újév szele majd elfújja a múlt, romlott élet bűzét, <br>Jő az újév, és majd visszaadja az emberi lét tűzét. <br> <br>Vecsés, 2012. december 29. – Kustra Ferenc József <br>