Az ételhordó a kordéról leesett… <br>Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett <br>Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon! <br>Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton. <br> <br>Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél, <br>Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél, <br>Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban, <br>A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban. <br> <br>Már megfáradtam én a harcba és az életbe, <br>Közben meg észlelem, forog az idő kereke… <br>Itt rettenetes tél van, csak esik a hó, <br>Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó! <br>Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom, <br>A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom. <br> <br>Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen, <br>De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben? <br>Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben. <br> <br>Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül! <br>Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül! <br>Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül! <br> <br>A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő, <br>A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő! <br>A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő! <br> <br>A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő <br>Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező. <br>Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak, <br>Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak. <br> <br>Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen, <br>Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten. <br>Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent, <br>Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent... <br> <br>A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok, <br>És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok. <br>Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában, <br>Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában. <br> <br>Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában, <br>Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban… <br>Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele, <br>Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele. <br>Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan, <br>Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan. <br>Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik, <br>Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik. <br> <br> <br>Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt, <br>Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt! <br>Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém… <br>Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém… <br> <br>Hajnalfény közeledik, Szibéria felől, <br>Az álnok sötét meg elmenekül ez elől. <br> <br>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél, <br>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél… <br>Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél. <br> <br>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben… <br>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben! <br> <br>A máknak is van méze, <br>Már csoroghatna végre… <br>Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal, <br>Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal. <br> <br>A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg, <br>De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg. <br> <br>Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok, <br>Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok… <br>Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd? <br>Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd? <br> <br>Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére! <br>

Az élet sokszor kusza,<br>Olyankor az ember tétova.<br>Nem tudja merre-hova!<br>Hol van szíve otthona?<br> De bárhová az élet sodorja.<br>Elveszlik a lelke egy darabja.<br>Kívánsága száll tova.<br>A csillagoknak s holdnak mondja:<br>- Vidd el szívem haza!<br> Ne feledjem soha!<br>Mi boldogságomnak kulcsa!<br>Lelkem ereje és nyugalma,<br> egyszer hazavisz az otthonomba!

Nőnapra mit kívánjak?<br>Az arcokra mosolyt, hogy csaljak?<br>Elég egy száll virág?<br>Vagy végezzek házimunkát?<br>Jobban jár a mamám,<br>ha elkerülöm a konyhát!<br>Kedves hölgyek és anyukák,<br>Fogadjátok tőlem-e virágot,<br>Boldog nőknapját kívánok!

Ó, Te vágyott Istennőm, Dorka! <br>Csigázhatnád... az ember vágya… <br>Vérem föléledne, <br>Buzgalomba menne. <br>Csókolgatnám kezed… imádva! <br> <br>Ó, Te vágyott Istennőm, Dorka! <br>Puszilnék vágyat homlokodra. <br>Vérem vágyba lenne, <br>Buzgalmam… éledne. <br>Simítanám hajad, jól hátra. <br> <br>Ó, Te vágyott Istennőm, Dorka! <br>Oldottan ülnék, kanapéra. <br>Lelkem buzgólkodna, <br>Eszem futkorászna. <br>Közel ülnénk, életre várva. <br> <br>Vecsés, 2021. június 2. – Kustra Ferenc József – íródott romantikus LIMERIK csokorban. <br>

Hétköznapi pszichológia… <br> <br>Minden hír, hír és a &bdquo;nem” is válasz. <br>Bizonytalanság, ha &bdquo;nem” a válasz. <br>Míg az ember vár és nem hall nemet, <br>Ábrándozik, hiú álmot kerget. <br> <br>&bdquo;Nem” mondása valamit igényel <br>És ez nem egyenlő a főlénnyel. <br>Így &bdquo;nemet” ki, nehezen mondanak, <br>Mert ők pszichésen alul maradnak. <br> <br>Szótlansággal, másikat alázzák, <br>Ezzel végül is sárba tapossák. <br>Kiben nincs gerinc &bdquo;nemet” mondani, <br>Attól már jót nem lehet elvárni. <br> <br>Vecsés, 1999. szeptember 25. – Kustra Ferenc József <br>