Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt. <br>Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt… <br>Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye, <br>A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége… <br> <br>Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon, <br>Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon. <br>Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is, <br>Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is. <br> <br>Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján, <br>Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján... <br>Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot, <br>Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot… <br> <br>Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést, <br>De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést. <br>Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre, <br>Vissza is kiabált, neki is ez a félelme. <br> <br>Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam, <br>De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam. <br>Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre, <br>De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele… <br> <br>Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni, <br>Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni… <br>Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni… <br> <br>Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel! <br>Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel! <br>Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel! <br> <br>Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt, <br>De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt. <br>Végül is semmit nem kaptunk enni, <br>De panaszra oroszokhoz menni? <br> <br>Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még? <br>Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség? <br>Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el, <br>Rátok gondolok most is, nagy szeretettel! <br> <br>Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére! <br>

Poéta a lövészárokban… <br> <br>Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben, <br>Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben… <br>Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen! <br> <br>Csizmám ócska bélése rég elkopott, <br>Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott! <br>Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket, <br>Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett… <br> <br>Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem, <br>Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem? <br>Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem. <br> <br>Hiába van nagyszerű fegyverem, <br>Itt minden, olyan, mint a jégverem, <br>Befagyott, töltényt ki nem lőhetem… <br> <br>Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen, <br>Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben… <br> <br>Az időm, bűvös álmokkal megveszteget, <br>Ígéri, látok én még sötét fényeket... <br>Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket… <br> <br>Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak, <br>Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának… <br>De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának? <br> <br>Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat? <br>Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat… <br>Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat. <br> <br>Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja? <br>Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba. <br>Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna… <br> <br>A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba, <br>Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba! <br>Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek… <br>Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek. <br> <br>Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott, <br>Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott… <br> <br>Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is, <br>Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis… <br>Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis! <br> <br>Itt a hóban és kemény fagyban <br>Benne a jég-lövészárokban, <br>Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis, <br>Félrenéz mindenki, köztük még én is! <br> <br>Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne, <br>Közben meg valami vers juthatna az eszembe… <br>Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet, <br>Sorokban írnám bele új gondolatmenetet. <br> <br>Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok, <br>A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok… <br>Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok, <br>Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok… <br> <br>Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről, <br>Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből. <br>Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből? <br> <br>Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok? <br>Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok… <br>Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok… <br> <br>Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok, <br>Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok... <br>Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok? <br> <br>Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék, <br>Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék… <br> <br>Madárcsicsergést én már nem fogok hallani, <br>Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni? <br>Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj, <br>Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj. <br>Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll? <br>Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál? <br> <br>* <br> <br>Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé, <br>A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé. <br>Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok? <br>Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok? <br> <br>Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel, <br>Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel, <br>Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket? <br>Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket! <br> <br>Imát is mormolok az éjkirálynő felé, <br>Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé. <br>Hold csak nézve bámul és süt le ránk, <br>Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk. <br>Lelkem szinte már násztáncot jár, <br>Lehet, leszek öreg is, immár… <br> <br>A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem, <br>Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem. <br>A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye, <br>Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe… <br> <br>Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra! <br>

Az ételhordó a kordéról leesett… <br>Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett <br>Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon! <br>Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton. <br> <br>Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél, <br>Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél, <br>Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban, <br>A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban. <br> <br>Már megfáradtam én a harcba és az életbe, <br>Közben meg észlelem, forog az idő kereke… <br>Itt rettenetes tél van, csak esik a hó, <br>Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó! <br>Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom, <br>A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom. <br> <br>Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen, <br>De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben? <br>Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben. <br> <br>Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül! <br>Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül! <br>Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül! <br> <br>A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő, <br>A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő! <br>A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő! <br> <br>A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő <br>Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező. <br>Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak, <br>Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak. <br> <br>Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen, <br>Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten. <br>Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent, <br>Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent... <br> <br>A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok, <br>És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok. <br>Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában, <br>Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában. <br> <br>Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában, <br>Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban… <br>Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele, <br>Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele. <br>Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan, <br>Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan. <br>Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik, <br>Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik. <br> <br> <br>Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt, <br>Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt! <br>Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém… <br>Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém… <br> <br>Hajnalfény közeledik, Szibéria felől, <br>Az álnok sötét meg elmenekül ez elől. <br> <br>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél, <br>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél… <br>Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél. <br> <br>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben… <br>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben! <br> <br>A máknak is van méze, <br>Már csoroghatna végre… <br>Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal, <br>Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal. <br> <br>A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg, <br>De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg. <br> <br>Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok, <br>Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok… <br>Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd? <br>Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd? <br> <br>Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére! <br>

Az élet sokszor kusza,<br>Olyankor az ember tétova.<br>Nem tudja merre-hova!<br>Hol van szíve otthona?<br> De bárhová az élet sodorja.<br>Elveszlik a lelke egy darabja.<br>Kívánsága száll tova.<br>A csillagoknak s holdnak mondja:<br>- Vidd el szívem haza!<br> Ne feledjem soha!<br>Mi boldogságomnak kulcsa!<br>Lelkem ereje és nyugalma,<br> egyszer hazavisz az otthonomba!

Nőnapra mit kívánjak?<br>Az arcokra mosolyt, hogy csaljak?<br>Elég egy száll virág?<br>Vagy végezzek házimunkát?<br>Jobban jár a mamám,<br>ha elkerülöm a konyhát!<br>Kedves hölgyek és anyukák,<br>Fogadjátok tőlem-e virágot,<br>Boldog nőknapját kívánok!