Látunk egy közeli háborút és fölütötte a fejét a háborús világhelyzet… <br> <br>(leoninus trió) <br>A szomszédban háború árnyéka, égboltot felhő nélkül is kiszorítja! <br>Igy a nagy ’vezetők’ nem látnak jól, kintről nézik milyen disznó-trágyás ezen akol… <br>Ágyúdörgés nem hallik Atlanti óceánig… itt így folytatják sokak haláláig... <br>A háború kimenetele lóg, mint Démoszthenész kardja, honfi ezt nem akarja... <br>Nem tudhatjuk Föld és a lét túléli-e… de azt tudjuk a kilátás éj-fekete… <br> <br>(septolet trió) <br>Árnyat <br>Szövő, <br>Szárnyat <br>Törő, <br>Ködös jövő… <br> <br>Háború vetít fekete árnyékot, <br>Elvakultság űz sötét játékot. <br>* <br> <br>Látjuk és halljuk, röpködnek hazugságok, kihaltak a békeszerető társaságok? <br>A sok halottal fogy a fiatal nemzedék, kik lesznek az állampolgárok, az emlék? <br>A gazdagok csak tovább gazdagodnak és elveszik milyük van a páriáknak… <br>Nem kell nekik semmi érték, csak az új milliók bezsebelése a végső érték! <br>Jobb a jelen gonoszt tűrni, mint egy új mellett tüntetni, ahhoz sokat kellene inni? <br> <br>Gonoszság <br>Folyik - <br>Lakosság <br>Fuldoklik, <br>Érték megkopik. <br> <br>Csak haszonban fontos a számadat… <br>Emberélet csupán húscafat. <br>* <br> <br>Van, ahol a kordé a szamarat megkerüli… Kell nekünk ilyen kordé? Kikerülni! <br>Jelen problémába aknahang… vak-asszony visszanéz… Kitalálni mit gondol, nem nehéz. <br>A vak ló is -jobb híján- csak előre megy és a falnak, mi betonkemény és nekimegy… <br>A döglött lóról végül majd le kell szállni, ne intézzük el, hogy nekünk kell elmállni! <br>Gazdag hol lakik nem várható telitalálat, mert sok pénzük van, ott nem lesz találat? <br> <br>Értékrendben <br>Zavar – <br>Közéletben <br>Hamar <br>Port kavar. <br> <br>Dúsgazdag, pénzébe markol – <br>Házára így bomba nem landol? <br> <br>Vecsés, 2023. június 22. – Pápa, 2023. június 28. -Kustra Ferenc József – íródott; leoninusban, a világ, az emberiség jelen -élő-háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A septolet trió szerző-, és poétatársam, Nagyné Vida Renáta munkája. <br>

Hol vannak már az ünnep előtti<br>zsúfolttá váló nappalok,<br>mikor csillogó fényfüzérek<br>díszítették az ablakot?<br><br>Hol vannak? Olyan lett minden,<br>akár egy megfagyott világ,<br>néhol még villog fényfüzér,<br>de fénye megkopott ma már.<br><br>A kályha éppen úgy duruzsol most,<br>s vörös lángokkal integet,<br>mégis fázom. És egyre jobban<br>átjárja csontom a hideg.<br><br>Magam vagyok. És oly messze vannak<br>azok, akiket szeretek,<br>csak a hangjukat hallhatom most,<br>és néha a telefon recseg.<br><br>Mégis: Benne van minden hangban<br>az a végtelen szeretet,<br>amely az egész testemet átjárva<br>új reményt fakaszt idebent.<br><br>Istenem. Kérlek! Szánj meg engem.<br>Segíts, hogy közelebb legyek<br>Hozzájuk, hiszen nincs semmi másom,<br>csak ők, kik a mindenem nekem.<br><br>Hadd láthassam a csillogó fényt<br>mely szemük íriszén lebeg,<br>s felragyogjanak csillagokként,<br>amíg még közöttük leszek.

Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,<br>ha a néma csöndben felsóhajt az est,<br>ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,<br>s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?<br><br>Ki mondja azt, hogy el lehet feledni<br>és a vállain habkönnyű pehely,<br>minden kis apró csöppnyi tévedése,<br>s nem húzza le a hatalmas kereszt?<br><br>Próbálna bár, de nehéz továbblépni,<br>s lábaira már hínárként tapad<br>a súly, s mintha ingoványban járna,<br>úgy roppan meg a gondjai alatt.<br><br>Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni<br>mintha nem történt volna semmi sem,<br>hiszen te látod, bármerre visz lépted<br>sötét árnyékba nyúl az esti csend.<br><br>Hosszú az út, és nehéz a lépés,<br>de te ne add fel! S mégis adj helyet<br>magad mellett, most bármilyen nehéz is<br>elhinned azt, hogy lehet még neked<br><br>könnyű álmod, mit nem téphet széjjel<br>gonosz ármány, és egyszer úgy jön el<br>álmaidban majd, mi nem vált valóra,<br>hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Ködfátyol borít leplet a földre<br>könnyben áztatva földet és vetést,<br>fehér takarót hiába várna,<br>sehol sincs hó, csak ázik a vetés.<br><br>Pedig úgy vágyna meleg takaróra!<br>Sűrű könnyek közt ázik, didereg,<br>esdeklő szemekkel tekint az égre,<br>hozzon már havat, vagy egy kis meleget.<br><br>Könnyes szemekkel néz le a felhő,<br>aztán megrázza rongyos köpenyét,<br>pár cseppet szór rá néma búcsúzással,<br>aztán elvonul, s kitisztul az ég.<br><br>Olyan szép minden. Zöldül a fű is,<br>már a hóvirág is bontja szirmait,<br>rügyeznek már a fák is kint a kertben,<br>s madarak ülnek már az ágain.<br><br>Élénk csipogás tör be a csendbe<br>s újra éled a tavaszi világ,<br>napsugár omlik a tavaszi földre,<br>minden kivirul. Ébred a világ.<br><br>Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!<br>Nem lehet ilyen gonosz a világ!<br>Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,<br>s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.

Vándorok vagyunk itt a földön,<br>kölcsön kaptuk az életet<br>Istentől, és Ő dönt majd arról,<br>ki, meddig marad idelent.<br><br>Mint mosott kavics a patakparton,<br>melyet a víz már kivetett,<br>éppen úgy vagyunk számkivetve,<br>s várjuk azt, aki észrevesz.<br><br>Várunk arra a tiszta hangra,<br>mint patak, ha csobban friss vize,<br>s hullámot vetve messze visz majd<br>oda, ahol még jobb lehet.<br><br>Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy<br>egyszer mindennek vége lesz,<br>mégis vágyjuk, hogy még sokáig<br>boldogok lehessünk idelent.<br><br>Vágyjuk azt a kis melegséget,<br>amely belsőnkben árad el,<br>éppen úgy, ahogy a vér az<br>erünkben lassan csergedez.<br><br>Ragaszkodunk az utolsó percig<br>létünkhöz, mindegy, hogy milyen,<br>mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk<br>mindaddig, míg a vég jön el.