Az álmokról, miben akkor hittünk,<br>még ma is oly gyakran álmodom,<br>de messze tűnnek az ébredéssel,<br>minden pirkadó hajnalon.<br><br>Mint a fák tövén lepergő gyanta,<br>mely beteg kérgein ott ragadt,<br>emlékeztetve: milyen jó volt,<br>gyümölcse, amíg megmaradt.<br><br>Ma már nem terem. Mégis táplál<br>ifjú hajtást, mely úgy terem<br>ízes gyümölcsöt, s felkínálja,<br>ahogy ő egykor, kedvesen.<br><br>Álmaink talán valóra válnak,<br>csak harcolni kell, míg úgy jön el<br>ébredésünk, hogy felcsigázza<br>erőnk, túllépve mindenen.<br><br>Ne csak álmodj! Harcolj is érte!<br>Ne hagyd, hogy álomkép legyen!<br>Ki erősen küzd, annak valóra válhat,<br>nem szabhat gátat semmi sem!<br><br>Ahogy a fa a gyönge hajtását<br>saját törzsével védi meg,<br>éppen úgy válhat valóra álmod,<br>csak küzdeni, vívni, hinni kell!

Annyiszor voltam elhagyatva,<br>mint egy ház, amely oly romos,<br>s dohos falai hiába sírnak,<br>nem hallja senki, hogy zokog.<br><br>Repedt falai égre néznek,<br>s lyukas tetején átcsorog<br>az eső, amely csak egyre mossa<br>könnyeit, amely úgy csorog.<br><br>Mintha kérlelné: valaki végre<br>nyissa már ki az ajtaját,<br>s lyukas tetejét megjavítva<br>lelje meg benne otthonát.<br><br>Hadd várja ő is meleg szobával<br>azt, ki fáradtan hazatér,<br>s ablakszemeit szélesre tárva<br>áraszthasson rá égi fényt.<br><br>Annyiszor voltam én is úgy, és<br>mindig vártam, hogy hazatérj,<br>nélküled üres volt az otthon,<br>s nem várt rám meghitt menedék.<br><br>Annyiszor voltam elhagyatva,<br>de már nem számít semmi sem!<br>Nem várlak vissza soha többé,<br>nem érdekel már senki sem.<br><br>Csak az álom, mit úgy szeretnék:<br>az jöjjön egyszer végre el,<br>s lehunyt szememre csókot adva<br>súgja: eztán csak jobb jöhet.

Ne titkold el! Látom, és érzem:<br>valami fáj, és bánt nagyon!<br>Nekem elég, ha szemedbe nézek,<br>s látom, hogy tép a fájdalom.<br><br>Látom az arcod rándulásán,<br>s összeszorított ajkadon,<br>és a szemeid íriszében<br>sápadtabbak a csillagok.<br><br>Ne titkold el. Közös a sorsunk.<br>Hogy segítsek, ha nem hagyod?<br>Szeretlek. És ha puszta tél lesz,<br>veled akkor is vállalom.<br><br>Had legyek én az ébredésed<br>minden borongós hajnalon,<br>hogy elűzhessem a homlokodról<br>ráncaid, ha már oly nagyok.<br><br>Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!<br>Épp úgy mardos a fájdalom,<br>mintha tucatnyi tüske szúrna<br>mérges tövissel, úgy sajog.<br><br>Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor<br>nehéz lesz, de én vállalom,<br>pehelykönnyűvé téve súlyod,<br>amely ott ül a válladon.

Szeretni kellene minden éjjel,<br>néha elég egy pillanat,<br>szelíd szavakkal, szeretve szólni,<br>s tisztelni kéne a másikat.<br><br><br>Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,<br>messzire űzve az árnyakat,<br>mindaddig, míg a sóhajok hídján<br>átrobbantjuk a gátakat.<br><br>Szeretni kellene szelíden, némán,<br>oly türelemmel, csöndesen,<br>ahogy a nappal nyugodni készül,<br>míg helyébe lép az esti csend.<br><br>Szeretni kellene, amikor este<br>olyan fáradtan érkezem,<br>hogy nem kell más, csak aludni vágyom,<br>éjbe ájulva hirtelen.<br><br>Szeretni kellene utolsó percig,<br>hisz az élet egy pillanat!<br>Elragadhat egy érintéssel,<br>s meg sem kérdezi mid maradt.<br><br>Szeretni kellene addig a percig,<br>míg magával ránt az éj szele,<br>magunkba zárva minden érzést,<br>amely e földön éltetett.

A híd ívén állva <br>Mintha szivárványon járva<br>Lépkedne az ember<br>S ahogy letekint a mélybe<br>Az élet vizének kékje<br>Forgatja sebes folyással<br>A sors malomkerekét.<br><br>Zuhatag alatt gyöngyöt szór<br>A nap<br>Sugara csobban fénylőn<br>A mocorgó kövek közt<br>Fákkal integetve<br>Beköszönt kis szellő<br>Majd egy marék habot elcsenve<br>Repíti álmunk a mennyekbe.<br><br>Tüneményes sziklaparton<br>Az erdő nesze hallgatagon<br>Visszaverődik<br>S a rendszertelen hangokban<br>Az élet ritmusa dobban<br>Érződik<br>A harmónia-szimfónia.<br><br>És ahogy lefelé ballagok<br>A szivárvány is elfogyott.<br>Megszakad a varázslat<br>Mikor a földhöz érintettem<br>Lábamat<br>Mohaillatú lidérces pára <br>Süpped a tájba.<br>Lassan visszatérek<br>A valóságba.