Az én falum kicsiny kis helység,<br>de nekem itt az otthonom!<br>Ahol én lakom, selymes a fű is,<br>s a föld annyira bársonyos.<br><br>Csöndes az utca, s nem világít<br>olyan sok színes lampion,<br>de a szívem az szinte vérzik,<br>amikor néha itt hagyom.<br><br>Itt láttam meg a napvilágot,<br>s amikor anyám ringatott,<br>meleg szeméből úgy sugárzott<br>a fény, s teljesen áthatott.<br><br>Mikor mezítláb játszadoztam,<br>úgy simogatta talpamat<br>a fű, szinte most is érzem,<br>hogy a lábamra rátapad.<br><br>Itt voltam egykor ifjú én is,<br>álmodva édes álmokat,<br>s úgy őrzöm most is, mint a kincset,<br>mit selyem dobozban tartanak.<br><br>Itt lettem egykor anya én is,<br>s nem volt tán nálam boldogabb,<br>de az idő már szürke porként<br>fejemre hullva elsuhant.<br><br>Hajamra sűrű dér szitál már,<br>s kopott szívem, ha cserben hagy,<br>itt szeretnék majd megpihenni,<br>őseim közt, a föld alatt.

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög, <br>A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög, <br>Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt, <br>Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett… <br> <br>Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok, <br>Körötte emlékező, beszélgető rokonok. <br>Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe, <br>Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele <br> <br>Hűen szeretett halottaink emléknapján <br>A temetőnek régen korhadt, szálkás padján <br>Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr. <br>Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr. <br> <br>Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk, <br>Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk. <br>Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük, <br>Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk. <br> <br>Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók <br>Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók. <br>Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület, <br>Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet. <br> <br>A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél. <br>Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér! <br>A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják. <br>Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák. <br> <br>A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit, <br>Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít. <br>Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja, <br>Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja. <br> <br>Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel <br>És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel… <br> <br>Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át, <br>A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját. <br> <br>Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József <br>

Rozsdamarta az <br>Idő, fény ravatalán. <br>Árnyak hosszabbak. <br>* <br>Mohás kőkereszt, <br>Rajta krizantém csokor. <br>Lassú hervadás... <br>* <br>Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk, <br>Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk… <br> <br>Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget, <br>Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet, <br>És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget… <br>* <br>Virágtengerben <br>Gyertya és mécses lobog. <br>Lelket világít. <br>* <br>Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba, <br>Abban is nehezen szinte térdig járva… <br>A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva. <br>* <br>Virágcsokroknak <br>Garmada, díszítőleg. <br>Lobogó lángok… <br>* <br>Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy… <br>Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy! <br>Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm, <br>Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm. <br>Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom, <br>Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom… <br> <br>Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet, <br>Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet. <br>* <br>Haldokló levél <br>Indul társai után. <br>Hajnalban már fagy. <br>* <br>Lépő láb alatt, <br>Halott levelek élnek. <br>Bokor, átlátszó. <br> <br>Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban… <br>

Halottak napja <br> <br>Halottak napja. <br>Virágeső sírokon. <br>A hűvös, derűs. <br>* <br>Semmivé lett lét… <br>Kopasz gallyra veréb száll. <br>Szomorún gubbaszt. <br>* <br>Harc a tegnapért, <br>Már hűlő levegőben. <br>Összetört álmok. <br>* <br>Lomb elmúlása… <br>Halála más időké… <br>Idősuhanás. <br>* <br>Csendülő gyászdal, <br>Gyertyaláng-surrogásban. <br>Széltől, lengedez. <br>* <br>Mécsesek lángja <br>Fenntartja az elmúlást. <br>Lángban… holt lelkek. <br>* <br>Színek elmúlnak, <br>Illatok fanyarabbak. <br>Síron, hervadás… <br>* <br>Hideg sírkövek. <br>Krizantémok, koszorúk… <br>Ódon pad, szálkás… <br>* <br>Itt az elmúlás… <br>Hulló levél távozik. <br>Örökre megy el. <br>* <br>Mécses fény lobban, <br>Szeretetet közvetít. <br>Sárga, meleg-tűz. <br>* <br>Kis sárga lángban <br>Lobog őseink lelke. <br>Szellő elfújja… <br>* <br>Sejtelmes fények <br>Éjszakai sírkertben. <br>Szellemvonulás? <br> <br>Vecsés, 2010. október 15. – Kustra Ferenc József- íródott: senrjú csokorban. <br>

Mézszerű köd az ősz sajátja… <br> <br>(Oximoronban, önrímben) <br>Selymesen, kőrül ölelőn folyik a mézszerű köd, sapkámtól a cipőmig, <br>Nedvesen nem ragad, de ha vizes… Vágyom a szárazra, végig a cipőmig! <br>Ha mézszerű lenne: kezdném lenyalogatni magam egészem a cipőmig. <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat, <br>A sok – mézszerű köddel takart- nyálkás kő, mint egy harcoló alakulat… <br>Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat. <br> <br>(Oximoronban) <br>Vastagodott a por a tavaszi-nyári ágakon, befedte porvihar nyáron, <br>De közben ideérve megjött az ősz... nyárt nem bánón, mázszerű köd csüng az ágon… <br> <br>Vecsés, 2021. szeptember 29. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában. <br>