Magyarnak lenni…<br>Magyarnak lenni áldott állapot.<br>Ez anyanyelv, az anyától kapott …<br>E drága nyelven imádni az Istent<br>s tanítani rá a gyermeket,<br>ennél csodásabb semmi nem lehet…<br>Anyanyelven írni a verseket!<br><br> Magyar nyelven zengeni énekem<br>s benne átadni szívem lelkesen… <br>Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát<br>e nyelven szólva szeretni hazát…<br>E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,<br>a gondolat más, ha e nyelven tör elő…<br> <br> Magyarnak lenni büszkeség nekem,<br>hálával telik érette szívem.<br>Magyar szót érteni, s érezni vele…<br>érzékeny lelkem megremeg bele!<br>A tudatba, hogy magyar lehetek,<br>Kárpát-haza szent földjén élhetek,<br>e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Megint nyár van, és virágzik minden,<br>piros pipacsoktól díszlik a határ,<br>aranysárgába öltözött minden,<br>szinte aranylik minden búzaszál.<br><br>Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak<br>takarót bontva az ég vásznaján,<br>rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,<br>olyan tépettek. Mégis oly csodás.<br><br>Felhő szemüknek kéklő tisztasága<br>elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,<br>szinte hallom a sóhajuk a szélben,<br>mikor szemeikből sűrű könny szitál.<br><br>Hajlonganak a büszke búzatáblák,<br>s felhőkbe bújik most a napsugár,<br>milyen furcsa! Most mosolyog ő is,<br>egyszerre esik, s napfényes a táj.<br><br>Milyen jó volna nekünk is így élni,<br>hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,<br>felszárítva a kiontott könnyet,<br>mit azokért ontunk, ki nem lehet már<br><br><br>velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,<br>s szívünkben mégis miattuk van nyár,<br>s érezni, ahogy mosolyuk szétárad<br>szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,<br>nem mondod régen, ha valami fáj,<br>nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,<br>szeretetem, mely sugárzik reád.<br><br>Már csak álmaimban ölelhetlek néha<br>olyan szeretettel, és annyira fáj,<br>hiányod, amely egyre jobban éget,<br>súlyos sebet hagyva szívem kapuján.<br><br>Hiszen ugyanúgy tárva van most is!<br>Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,<br>mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel<br>először áradt mosolyom reád.<br><br>Ködfátyol takar minden régi álmot,<br>de szívemben ma is épp úgy él tovább,<br>s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök<br>szívem mélyében minden vallomást.<br><br>Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved<br>tőlem remélte minden sóhaját,<br>mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,<br>úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.<br><br> Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;<br>elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,<br>s kopott szívemben nincs már semmi álom;<br>csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,<br>de addig sok minden létezik,<br>szárnyaló öröm, és keserű könnyek,<br>melyek lelkünket vértezik.<br><br>Hosszú az út, míg odáig érünk,<br>mégis: az idő eltelik.<br>Mért nem tudunk a kettő közt lenni<br>néha egy kicsit emberibb?<br><br>Mért kell bántani annyiszor egymást?<br>Mért lesz az ember oly irigy,<br>hogy megölné egymást egy falat kenyérért,<br>s hiába kérik, nem segít.<br><br>Mért oly kevés a szeretet néha?<br>Hiszen a lelket élteti!<br>Szeretet nélkül hideg a lélek,<br>hiszen az hozzánk tartozik.<br><br>Mért kell annyira gyűlölni egymást,<br>Hiszen annyira szomjazik<br>minden ember, ki érezni képes<br>szeretetre, míg létezik.<br><br>Észre se vesszük, hogy rohan az élet,<br>s hajunkra hó fátylat terít,<br>ködbe burkolva ifjúságunk,<br>s emlékeinket elveszi.<br><br>Olyan jó volna néha- néha<br>az időt megállítani,<br>ott ahol egykor boldogok voltunk,<br>míg a szívünket átszövi,<br>valami édes, szeretet érzés,<br>ahol nincs harag, se gyűlölet,<br>s szeretni egymást egészen addig,<br>míg az éjszaka átölel.<br><br>S abban a végső, elhaló percben<br>úgy menni el, olyan csendesen,<br>hogy ne tudjon fájni senkinek sem,<br>amikor egyszer elmegyek.

Lehetetlen. Suttogtam magamban,<br>hogy veled lehessek, hisz tudom:<br>a távolság, amely megbújik köztünk,<br>éket ver közénk, jól tudom.<br><br>Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,<br>s olyan vészesen nyikorog,<br>mintha kérlelne: nyiss már ki végre!<br>S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.<br><br>Én is úgy érzem magamat olykor,<br>amikor hozzád indulok,<br>szívem a torkomban dobog mindig,<br>míg a kilincset megfogom.<br><br>Ezernyi féltés, kétely van bennem,<br>pedig szeretlek és tudom,<br>te is éppen úgy szeretsz engem,<br>érzem a simításodon.<br><br>Mégis: annyira félszeg vagy néha.<br>Faggatnálak, de nem tudom,<br>hogy romboljam le azt a gátat,<br>mely elválaszt tőled, hisz tudom.<br><br>Benned is épp úgy ott van a tüske,<br> mely belülről szúr, és fáj nagyon,<br>amit másoktól kaptál egykor,<br>s nem tudsz már bízni, jól tudom.<br><br>Pedig amikor lázasan csókolsz,<br>érzem, mennyire akarod,<br>hogy melletted legyek minden éjjel,<br>s megadnál mindent, jól tudom.<br><br>Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!<br>s ha átölelsz, minden bánatom<br>messzire tűnik az esti széllel,<br>s rám száll a végtelen nyugalom.