Oly sokak nevében könyörgöm, néked<br>ne űzz el minket, Istenem!<br>Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!<br>Nyújts felénk segítő kezet.<br>Azoknak segíts, kik könnyező szemmel<br>éhbérből sírva-ríva tengenek,<br>reszketeg ujjukat imára zárva<br>kérik, hogy végre jobb legyen.<br>Mért kevesebb, ki kemény munkával<br>keresi sovány kenyerét,<br>mint az, ki másokat kizsákmányolva<br>kényúrként éli bűnös életét?<br>Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,<br>mennyi könny hullik minden éjszaka,<br>arcukon hosszú barázdát szántva,<br>mint egy hömpölygő, áradó patak.<br>Miért hagyod, hogy hitükben ingva,<br>kétségbeesve elforduljanak?<br>Hiszen ebben a gonosz világban<br>számukra nincs már semmilyen vigasz.<br>Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,<br>hisz ez itt izzó, égető pokol!<br>Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!<br>Itt a mennyország, s itt van a pokol.<br>Minek már akkor mennyország nékünk<br>amikor semmit sem észlelünk?<br>Most segíts, amíg tehozzád szólunk!<br>Most add meg, ami jár nekünk!

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép<br>minden álmom. És minden pillanat<br>olyan sivár, mit nélküled töltök,<br>mint egy kavicsos, kiszáradt patak.<br>Terád szomjazom újra és újra,<br>s nem csillapítja semmi szomjamat,<br>csak az a hang, amely belőled árad,<br>az adja meg minden nyugalmamat.<br>Nem hagylak magadra. S annyira félek<br>minden árnyéktól, amely rád tapad,<br>s úgy védenélek karomba zárva,<br>mint drága kincset, mit zárva tartanak.<br>Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!<br>Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,<br>hogy ne gondolnék rá mennyire drága<br>minden szó, mely a torkodból fakad.<br>Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa<br>remények hívnak, mindig te maradsz<br>szívemnek minden bolondos álma,<br>s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Kitekintő: senrjúban… <br> <br>A tömegsírban <br>Névtelenek fekszenek. <br>Ők is hőseink. <br> <br>* <br> <br>Halotti máglyák <br>Lobbannak Indiában. <br>Ott ez szertartás. <br> <br>* <br> <br>Van, hol nem félnek <br>Haláltól. Dicsőséges. <br>Tán nem mennek el… <br> <br>* <br> <br>Vannak még törzsek, <br>Hol mindenki ünnepel. <br>Közös búcsúzás. <br> <br>* <br> <br>Vannak oly’ helyek, <br>Ahol fehér a gyász színe. <br>Halotti tor van. <br> <br>* <br> <br>Nálunk fekete <br>A gyász színe. Búsulunk. <br>Szeretet marad. <br> <br>* <br> <br>Mi megsiratjuk <br>Azt, aki eltávozott. <br>Imádkozunk is. <br> <br>* <br> <br>Őseink fent a <br>Csillagösvényen laknak. <br>Onnan vigyáznak. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>

Kimegyünk a temetőbe, sírok előtt megállunk egy percre <br>Emlékezve, már ott lakó, de nem feledett sok szerettünkre. <br>Ők voltak nekünk a család, meg a nyugalom, az ősök <br>És éltükben voltak ők nekünk, a mindennapi hősök. <br> <br>Hiányuk végtelen, szívünkben űrt alkot <br>Helyük... mi megőrizzük, nem lakik más ott. <br> <br>Gyertyát gyújtunk, mert ez az összetartozás jelképe, <br>És majd találkozunk… benne van ember jövőjébe. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>

Az én falum kicsiny kis helység,<br>de nekem itt az otthonom!<br>Ahol én lakom, selymes a fű is,<br>s a föld annyira bársonyos.<br><br>Csöndes az utca, s nem világít<br>olyan sok színes lampion,<br>de a szívem az szinte vérzik,<br>amikor néha itt hagyom.<br><br>Itt láttam meg a napvilágot,<br>s amikor anyám ringatott,<br>meleg szeméből úgy sugárzott<br>a fény, s teljesen áthatott.<br><br>Mikor mezítláb játszadoztam,<br>úgy simogatta talpamat<br>a fű, szinte most is érzem,<br>hogy a lábamra rátapad.<br><br>Itt voltam egykor ifjú én is,<br>álmodva édes álmokat,<br>s úgy őrzöm most is, mint a kincset,<br>mit selyem dobozban tartanak.<br><br>Itt lettem egykor anya én is,<br>s nem volt tán nálam boldogabb,<br>de az idő már szürke porként<br>fejemre hullva elsuhant.<br><br>Hajamra sűrű dér szitál már,<br>s kopott szívem, ha cserben hagy,<br>itt szeretnék majd megpihenni,<br>őseim közt, a föld alatt.