Versben és senrjúba… <br> <br>Még élő, meg a már holt lelkek, éves találkozója, <br>Sok koszorú és mécses a síroknak a borítója… <br>* <br>Halál kapuja, <br>Márvány síremlék maga. <br>Örökre készült. <br>* <br>Mécsesek lángja óv-védelmez, <br>Lángjuk a szellőben lengedez. <br>Más világítás nincsen, de minek, <br>Sirokon mécses van mindenkinek. <br>* <br>Néma tájon, csend… <br>Emlékek kertje fájó! <br>Zokog oly’ bús szív. <br>* <br>Zavaros világ, <br>Melyben jók, korán halnak. <br>Múltnak zenéje… <br>* <br>Lecsap a vihar! <br>Sast is lelövik ágról… <br>Élet és múlás… <br>* <br>Halál dallama az égbe köszön, lángoló az este. <br>Láthatár is bíbor, ez az égalja... örök mécsese. <br>* <br>Élet-sínek már <br>Törtek… élet kisiklott! <br>Változás nem lesz. <br>* <br>Gyertyafény pislog, <br>Sírokat így világit! <br>Ördög árnyai? <br>* <br>Test porrá mállott. <br>Lélekben elmélkedés. <br>Márvány fájdalom… <br>* <br>Porhüvely vétkes. <br>Igazság… más oldalon. <br>Faragott márvány. <br>* <br>Elmúlt az élet, kifakultak a dicső fények, <br>Ti elmentetek, vissza ide, már, sohsem tértek. <br>Sírodra, emlékedre könnyem csak hull-hull, <br>De ígérem, lelkemben semmit sem fakul. <br> <br>Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József <br>

Halottak napjára - versben és senrjúban… <br> <br>Bizton tovább élsz, <br>Én lelkemben… örökké. <br>Rád emlékezek… <br>* <br>Csend gyümölcse csüng <br>Némán síró ajkamon… <br>Eső szemerkél. <br>* <br>Gyümölcsömet kacs <br>Rögzíti… szólnom kéne. <br>Bezárkózott lét. <br>* <br>Hiába szólok… <br>Nagyon emlékezek rád… <br>Szinte velem vagy… <br>* <br>Ahogy megyek a sírhelyed felé, avar ropog a talpam alatt… <br>Sok-sok halott levélke felidézi nekem a már elmúlt nyarat… <br>Kicsit pihenek útközben egy padnál, de már látom a sírodat… <br> <br>Nincs szó, csak az érzés, hiányodba bele markolászok, <br>Képzeletemben vagy… közös emlékekbe kapaszkodok. <br>* <br>Sírodnál ülök, <br>Nyugalomban, csönd ölel. <br>Emlék, felbuzdul. <br>* <br>Behunyom szemem, <br>Elindulunk mennyekbe… <br>Lélektalálka… <br>* <br>Ahogy ideértem, éreztem, hogy eláraszt a lelki nyugalom. <br>Múltunk része, amin úgysem tudunk változtatni… a szép sírhalom. <br>* <br>Most, kézen fogva, <br>Menjünk föl mennyországig. <br>Zokogó lélek. <br>* <br>Látom, itt folyvást zöldellnek az örökzöld fenyők, <br>De nekem a sírnál, folyvást gyűjtenem kell erőt. <br>Elállt a lassú szellő, így a köd fényt bont, <br>Ránk láthatatlan-homályos képeket ont. <br> <br>A magány-bánat rossz barát, hát én biz' felkerekedem, <br>Cseppnyi-percnyi vígsággal, emlékezni hozzád eljöttem. <br>A szeretet talán sosem múlik el, <br>De két karjával, engem, át nem ölel… <br>* <br>Volt egy életed, <br>Vastag könyv őrzi létet. <br>Emlékezés jó! <br>* <br>Az avarban keringőzve kergetőznek a színes falevelek, <br>Úgy mutatják, mintha boldogságot hoznának majd' eljövő telek… <br>Halál örökös őrségben... ő nem engedi, hogy visszatérjetek. <br> <br>Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot, <br>De ott, az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot... <br>Mikor elindultam haza, talpam alatt ropogtak a levelek, <br>Éreztem az átkozott halál-szagot… még maradtak kint emberek… <br> <br>Vecsés, 2014. október 9. – Kustra Ferenc József <br>

Versben és senrjúban… <br> <br>Itt van az ősz, lehull a falevél <br>A temetőben zizzenve zenél. <br>Érezni még benne a nyári éjt <br>De ősz már kergeti a meleg szélt. <br> <br>Hallom a zenét, <br>Szél arcomat simítja. <br>Jó és élvezem. <br> <br>Sírt is simogat, <br>Kedveskedik ősökkel. <br>Szép gesztus tőle. <br> <br>Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét, <br>Másoknak is melengeti a szívét. <br>Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak, <br>Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak. <br> <br>Nyár-tél keverék <br>Az ősz, Halottak napja. <br>Ősszel jőni kell. <br> <br>Voltam nyáron is <br>Itt, a szeretet hozott… <br>Emlékápolás. <br> <br>Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él, <br>Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél. <br>Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest <br>itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest. <br> <br>Ősszel eljönnek <br>Gereblyéznek, sírt ápol. <br>Ide szív hozza! <br> <br>Nyár még bennem él, <br>Régi emlékről mesél. <br>Lélekemelő. <br> <br>Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben, <br>Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen… <br>Szívemben az örök szeretetek zenél, <br>A gyenge fuvallat emlékeket mesél… <br> <br>

Az én kincseim különös kincsek,<br>és nekem olyan fontosak,<br>mint a levegő, melyet beszívok,<br>s kitágítja az orromat.<br><br>Amikor tépett álmaimból<br>néha riadtan ébredek,<br>úgy félek: s álmos tekintettel<br>bénultan, őket keresem.<br><br>Hallom, ahogyan hozzám szólnak<br>álmomban. Szinte észlelem<br>minden apró kis mozdulásuk,<br>pedig már nincsenek velem.<br><br>Olyan nehezen múlnak a percek,<br>pedig az óra úgy ketyeg,<br>mintha valami itt lüktetne<br>fejemben. Furcsán, idebent.<br><br>Oly messze vannak. És olyan ritka,<br>amikor velük lehetek!<br>Olyankor szinte újra élek<br>minden percet, mely elveszett.<br><br>Annyi öröm, és annyi féltés<br>él bennem, s most is őrizem<br>elhasznált szívem rejtekében,<br>mélyen bezárva, idebent.<br><br>Istenem! Add, hogy végre egyszer<br>köztük lehessek, míg lehet!<br>Hiszen az idő úgy suhan már<br>fölöttem, mint az éji nesz.<br><br>Fehér lepellel, búcsút intve<br>deret szitál a fák felett,<br>s messzire tűnik, akár az álom,<br>amely oly régen elveszett.

Hol az a tűz, és hol az a láng,<br>amelyik érted lobbant fel hirtelen?<br>Azon az édes éjszakán,<br>amikor eljöttél kedvesem.<br><br>Százezer csók, mely oly forró volt,<br>hogy most is ég tőle mindenem,<br>oly régen volt, tán igaz se volt,<br>de az ízét, azt nem feledem.<br><br>Tudom: most máshol jársz, <br>s nem gondolsz arra,<br>mekkora űrt hagytál bennem,<br>mely a szívembe <br> beleégett, s nem töltheti be senki sem.<br><br>Amikor ott álltál előttem, <br>a kályha fényénél, Néztelek.<br>Szemedben olyan szikra égett,<br> amely elbűvölt teljesen.<br><br><br>Szerettelek. De büszkeséged <br>valahogy mindent tönkretett!<br>Elváltunk rég, de elfeledni <br>sosem tudtalak teljesen.<br><br>Bármilyen volt, és bárhogy is volt,<br>mégis: a legjobb volt énnekem,<br>találnék szebbet, s tán jobbat is,<br>de nekem nem kell már senki sem.<br><br>Tudom, hogy vársz, és az a láng<br>benned sem hunyt még ki teljesen!<br>Visszajössz még, hisz te sem bírod<br>sokáig úgysem már nélkülem!