Nem sírok én és nem panaszkodom; <br>Nem mondom én el másnak: mi bajom? <br>De nézzetek szinetlen arcaimra, <br>Ott föl van írva; <br>És nézzetek szemembe, mely kiégett, <br>S belőle kiolvashatjátok, <br>Hogy rajtam átok fekszik, átok, <br>Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

Rejts ölednek éjjelébe <br>Szent nyugalmu sírhalom! <br>E kinéletnek vesződve <br>Láncait mért hordozom? <br>Kebled csendes éjjelébe <br>Nem tekint a fájdalom, <br>S a keservek halvány képe; <br>Ott öröklő bék' vagyon. <br>Rejts hát kebled éjjelébe, <br>Szent nyugalmu sírhalom!

Sivár, őszt jósló, nyári nap. <br>Tarlóból fújdogál a szél, <br>Egy-egy lehulló falevél <br>Szállongva széltől szárnyra kap. <br><br>Sivár, őszt jósló, nyári nap. <br>A mult bús romjai közül, <br>Emlékek szálldosnak körül <br>S lelkem borzadva felriad. <br><br>Sivár, őszt jósló, nyári nap. <br>Emlékezés, hulló levél, <br>Temetőből a kósza szél, <br>Felébredés kripták alatt. <br><br>Sivár, őszt jósló, nyári nap. <br>Enyészet közelg, jön a tél, <br>Szállong az emlék, falevél <br>S reszketve széltől szárnyra kap. <br><br>Sivár, őszt jósló, nyári nap. <br>Romok közűl a szellemek <br>Alvó szivet ébresztenek. <br>Ébredés a kripták alatt...

Mindég csak sírsz? csak bús siralomra <br>Nyílnak most is bágyadt szemeid? <br>Mindég csak e gyászos sírhalomra <br>Öntözgeted néma könnyeid? <br><br>Tudom, legszebb örömid reggelét <br>E szomorú hant alá zárád; <br>Tudom, árva szíved kedves felét <br>Kéri vissza epedő orcád. <br><br>Oh, hárítsd el ázott fátyolodat <br>Bús szemedről, kegyes szenvedő! <br>Nem fedi már szeretett tárgyadat <br>E porhalom s mohos temető. <br><br>Ott lebeg már az öröm szárnyain, <br>Hol a békés Léthe csörgedez, <br>S virágzó zöld pálmák árnyékain <br>Örök élet lelke lengedez; <br><br>Hol a myrtus- s amarantszigetek <br>Felett arany aether mosolyog, <br>S illatozó balzsamos ligetek <br>Közt az élet forrása ragyog; <br><br>Ott békesség s isteni nyugalom <br>Harmatozva száll mindenekre, <br>Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom, <br>Sem bús fátyol halvány képekre. <br><br>Nem szakad el a hív szerelemnek <br>Ottan többé rózsakötele; <br>Ott virrad fel a sokat sírt szemnek <br>Bíborszínben kívánt reggele. <br><br>Vár tégedet is e dicső tájék! <br>Ezentúl szent hantjait járod; <br>Vár szeretőd, vár e kedves árnyék, <br>S nemsokára szívedhez zárod. <br><br>Akkor égi csókok törülgetik <br>Gyöngy orcádról kegyes könnyeid, <br>S rég ohajtott karok ölelgetik <br>Rég ohajtott szűz tetemeid. <br><br>Ölelkezve fogtok leborulni <br>Dicső Atyánk szent zsámolyánál, <br>S édes örömlángokra buzdulni <br>Cherubimi harmóniánál. <br><br>[1803 körül]

Szív, örömtől elszokott szív, <br>Multak gyászos özvegye! <br>Meghervadtál, meghajoltál - <br>Az vagy-é még, aki voltál, <br>Árva szívem, az vagy-e? <br><br>Óh, neked már fáj a bú is, <br>Az öröm is fáj neked! <br>Bánt az árnyék, a derű is, <br>Bánt az édes, keserű is, <br>Mint a szegény beteget. <br><br>Nem a régi fájdalom már, <br>Évek folytán ami rág: <br>Csupán mérgét hagyta benned, <br>S minden illetésre szenved <br>A tulérző fájvirág. <br><br>Jer! a multak hűs derével <br>A jelent tovább ne öld. <br>Mi okod van új panaszra? <br>Nézz a kikelő tavaszra: <br>Ege fényes, lombja zöld. <br><br>Jer! az áldott szép természet <br>Enyhe öle hívogat; <br>S temetőn, bárha bolyongok <br>Eltakarják üde lombok <br>A sötét sírhalmokat.