Nyugszik esti szürkület fátylában <br>A halk táj, s a berki dal kivesz, <br>Még csak itt az agg falak körében <br>Egy tücsök borongva zengedez. <br>Csend lebeg le fellegetlen égről, <br>Lassan mén a csorda mezejéről, <br>És a fáradt földmives halad <br>Megnyugodni ősfedél alatt. <br><br>Itt az erdőkoszorús tetőkön, <br>Az enyészet töredékiben, <br>Hol reám a múltból borzalom száll, <br>Bánat! e dalt néked szentelem. <br>Búval gondolom, hogy mik valának <br>Hajdanán e porló maradványok: <br>Egy tornyos vár állt felségesen <br>A hegyeknek szirttetőiben. <br><br>Ott, hol oszlopok setét kövére <br>Bút susogva hajlik a repkény, <br>És a puszta ablak üregén át <br>Csillog szomorún az esti fény, <br>Az atyának ott talán könyűje <br>Áldva perge bátor gyermekére, <br>Melynek hírsovárgó kebele <br>Vágyva néze harcnak ellene. <br><br>Béke veled! szólt az őszűlt bajnok, <br>Átövezve hősi karddal őt, <br>Soha többé, vagy térj győzve vissza; <br>Érdemeld meg őseid nevét! <br>És a nemes ifjunak szemébe <br>Rémitő láng szálla; arca ége <br>Rózsáknak virító berkeként, <br>Melyre bíbor hajnal hinte fényt. <br><br>És arszlánszivű Richardként harcba <br>Akkoron röpűlt a dalia, <br>S mint erdőnek a viharban kellett <br>Ellenének meghajolnia! <br>S mint virágos partu ér szelíden <br>Szállt meg sziklavára teremében, <br>Az örömkönyűt siró atyát <br>És ölelve szép menyasszonyát. <br><br>Ah gyakorta a szorongó kedves <br>Erkélyéről néz a völgy felé, <br>Vért, pajzs csillog estnek aranyában, <br>A paripa nyargal, hive jő: <br>Hallgatólag jobbját néki nyujtja, <br>S áll majd halványan, majd elpirúlva; <br>De mi szende szemeiből szól, <br>Olyat Petrarc' s Sappho sem dalol. <br><br>Hol bagolyfészkek fölött terűlnek <br>Durván összebonyolúlt füvek, <br>Ott a billikom vidáman csenge, <br>Míg a csillagok kiégtenek; <br>Terhesen vítt harcok diadalma, <br>És a szent csaták szörnyű kalandja <br>Míg emlékezetben újra kelt, <br>Kedvvel tölté a zord hőskebelt. <br><br>Ó mi változás! most borzadályos <br>Éj takarja a dicső helyet, <br>S esti szél nyög búsan, hol erősek <br>Vígadának áldomás felett; <br>Ott magányos kórók lengedeznek, <br>Hol lándzsát és pajzsot kért a gyermek, <br>Ha riadván a harctrombita <br>Csataménre pattant az atya. <br><br>Elhamvadtak a hatalmas csontok <br>Immár a borongó föld alatt; <br>Félig sűlyedt kő alig mutatja, <br>Hol találták végnyugalmokat. <br>Mennyi lett játéka a szeleknek, <br>Sírjaikkal emlékeik is vesztek; <br>A vitéz kor fénytettei felett <br>Feledés űz barna felleget. <br><br>Igy enyész a élet dicsősége, <br>S hatalomnak álomképzete! <br>Igy merűl a gyors idő röptével <br>Éjbe minden, amit föld szüle! <br>Hamvveder, szánt az emlékezetnek, <br>Halhatatlanság-igérő ének, <br>Győztes főt koszorúzó babér, <br>S tett, amelyet érc, márvány dicsér: <br><br>Minden, ami bájol, s vággyal tölti <br>Itt a porban a nemes kebelt, <br>Eltűnt, mint az őszi nap sugára, <br>Hogyha vész a láthatárra kelt. <br>Kik vígan ölelkezének este, <br>A korány arcokra már bút feste; <br>A barátság is, s a szerelem <br>Kéje vész a földről jegytelen. <br><br>Édes szerelem! rózsás ösvényed <br>Pusztaság tövisivel határ, <br>S te, barátság aetheri világa, <br>Egy rögtön vihar homályba zár. <br>Kábaság a hír, fenség, hatalmak! <br>A koporsók egyiránt takarnak <br>Éjbe büszke földuralkodót <br>S reszketeg fejű zarándokot. <br>

Én hittem-e egykor <br>Átoknak az éltet? <br>Én bolygtam a földön, <br>Mint éji kisértet? <br>Elégeti arcom <br>A szégyeni láng! - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Vad ifjukoromnak <br>Szélvésze kitombolt, <br>Kék, tiszta szemével <br>Mosolyg le a mennybolt, <br>Mint gyermekeikre <br>Az édesanyák - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Minden napom egy bút <br>Gyomlál ki szivembül, <br>Kert újolag e szív, <br>Mely széltire zöldül, <br>És benne virít a <br>Sok tarka virág... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>A bizodalom, kit <br>Oly rútul elűzék, <br>Két karral ujonnan <br>Lelkemre füződék, <br>Mint távoli utról <br>Jött régi barát... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Jertek közelembe, <br>Jó régi barátok, <br>Nem néz a gyanúnak. <br>Kancsal szeme rátok, <br>Elvertem az ördög <br>Ez atyjafiát... <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br><br>Hát még ha eszembe <br>Jut ifju virágom, <br>A barna leány, e <br>Szép hajnali álom, <br>Kit én ugy imádok, <br>S ki engem imád - <br>Mily édes az élet, <br>Mily szép a világ! <br>

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz: <br>Tündér változatok műhelye a világ, <br>Mint a poézis bájalakja: <br>Ámde csak egy az igaz, nagy és jó, <br><br>Melynek mosolygó jelcime lett a szép, <br>Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén <br>Folytassa titkon a teremtés <br>Műve örök folyamát gyönyörrel. <br><br>Ennek teremtő ihlete alkotá <br>Hellász rózsakorán a vidor életet, <br>Midőn mosolygó égieknek <br>Innepein lebegett az ének, <br><br>A szépet érző emberek ajkain, <br>Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt, <br>Midőn a nyájas áldozóknak <br>Nyájas örömbe' jelent meg a menny; <br><br>Oh, a poézis rózsaszin ujjai <br>Fonják azt az öröm gyenge virágiból: <br>Örömre intve csalta össze <br>A vadonok ridegült lakóit. - <br><br>Most a halandó, mint ama büszke lyány, <br>Villámfénybe vonult isten ölén enyész: <br>A szent poézis néma hattyú, <br>S hallgat örökre hideg vizekben. <br><br>Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt <br>A szép ifju világ bájira inteni: <br>Halottas ének zúg felette, <br>Mint mikor Afrika sámielje <br><br>A port az éggel összezavarva dúl, <br>Forró porvihara fojtja az életet. - <br>Oh, a halandó lyányka szíve <br>Emberi szép kebelén viruljon, <br><br>Mint a mosolygó Hellenisé, midőn <br>A félisteneket szülte szerelmiben, <br>Gyönyörre nyílt szív nyíladozza <br>A szeretet csuda két virágit: <br><br>A szent poézist és a dicső erényt, <br>Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék <br>A nagy görög nép boldog éltét, <br>S létrehozák örök ideálit. <br><br>[1832 körül]<br>

Minden vágyam ezüst patkó <br>Fekete lovaimra verve, <br>Magyarságomnak borzasztó, <br>Utált és átkozott szerelme <br>Szikrát ver a köves uton <br>S legfeketébb paripámra verve. <br><br>Nem tudom, hogy meddig érek, <br>Mert szörnyű ellenem a hajsza, <br>Néha lovakat cserélek, <br>De leghűbben vágtatok rajta, <br>A legfeketébb paripán: <br>Gyertek, fiúk, ez a legszebb hajsza. <br><br>Verd csak, patkó, verd a szikrát, <br>Rajta, rajta, új lelkek népe. <br>Szép nép: az új hitü szittyák <br>S mit akarnak: a szépek szépe. <br>Szikrázzék patkónk az uton, <br>Rajta, rajta, új lelkek új népe.<br>

Nagy hitvallás a nem-akarás - <br>Tán próféta vagyok én. <br>De jöhet azért akárki más. <br><br>Ha akarnánk, hát ne akarjunk <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Minden gőgöt földbe takarjunk. <br><br>A férget el miért tapossam - <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Ugyis elpusztul hamarossan. <br><br>Legyen már ez a hitvallásunk <br>(Tán próféta vagyok én) <br>S a szeretet lesz áldomásunk. <br><br>Az Isten szava most újra szól <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Minket hí, emberek, valahol. <br><br>A szív jól van csinálva itt benn <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Éljünk! éljünk ebben a hitben. <br><br>Gőg, akarás sokakat vitt el <br>(Tán próféta vagyok én) <br>S minek a fegyver, küzdjünk hittel. <br><br>A hit a lélek állomása <br>(Tán próféta vagyok én) <br>S ez a szeretet hitvallása. <br><br>A háború s minden borzalom <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Feküdjék végre ravatalon. <br><br>Majd így fogunk nagy nyugtot lelni <br>(Tán próféta vagyok én) <br>S egymást boldogan megölelni. <br><br>Ápoljuk hát a szeretetet <br>(Tán próféta vagyok én) <br>E dús növényt, mit Isten vetett. <br><br>A szeretet az örök élet <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Az akarás mar, kínoz, éget. <br><br>Sorsok voltak az akarások <br>(Tán próféta vagyok én) <br>De elpusztultak, jöttek mások. <br><br>S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk <br>(Tán próféta vagyok én) <br>Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk. <br>