Kevéssé tart édessége <br>A szerelem ízének <br>De ellenben nincsen vége <br>Szívbéli gyötrelmének. <br>Én a csalárd Szilviáért <br>Elhagyám mindenemet, <br>Ő egy jobb gazda fiáért <br>Ím elhagyott engemet. <br>A minémű tisztasággal <br>Foly e csermely árkában <br>Sorra bókolt szép virággal <br>Játszadozván útjában; <br>Ő úgy szeret, azt fecsegte, <br>Míg e kis víz meg nem áll, <br>Szilvia már hitét szegte, <br>A kis víz még folydogál.

Láttalak a multkor, <br>Mosolyogva néztél, <br>Éppen úgy, mint akkor, <br>Mikor megigéztél. <br>Vérpiros ajkaid <br>Mosolyogni kezdtek; <br>Olyan bájos voltál, <br>Mint mikor azt sugtad: <br>Édesem, szeretlek! <br><br>Láttalak a multkor, <br>Mosolyogva néztél, <br>Gyönyörű vagy most is, <br>De meg nem igéztél. <br><br>Vérpiros ajkaid <br>Mosolyogni kezdtek; <br>Olyan bájos voltál, <br>Mint mikor hazudtad <br>Ezt a szót: Szeretlek! <br>

Összetört szívem bús kesergője <br>Csókot kért tőled, néma halott, <br>Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle, <br>Boldogan virulsz, ahol vagy, ott. <br><br>Oh! ha leszállnál a magas égből <br>S lelkem akarnád vídítani, <br>Könnyem, mely most hull sűrűn szememből, <br>Nem volna tovább mért ontani. <br><br>Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel <br>Földi posványság csápjaibul, <br>Várlak epedve, kedvesem! jöjj el! <br>Szánd meg a könnyem, mely egyre hull. <br><br>Összetört szívem bús kesergője <br>Csókot kér tőled, néma halott. <br>Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle, <br>Nem kellesz nékem, oh! átkozott!

Minden, amiben hittünk, <br>Oda-van, oda-van, oda-van <br>És szerencsés <br>És boldog, ki csak önmagáért <br>Boldogtalan. <br><br>Mert minden oda-van, <br>Minden, amiben hittünk, <br>Zászlók, kiket ormokra vittünk, <br>Ma minden oda-van <br>S boldog, aki boldogtalan. <br><br>Boldog, aki boldogtalan, <br>Mert minden oda-van, <br>Oda-van, oda-van, oda-van.<br>

Mint holt leánynak őrült szeretője, <br>Ki este, hogyha gyúlnak csillagok <br>És fényük búsan, szomorún lobog, <br>Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője <br><br>A holt leánynak sápadtan fehérlik, <br>Búskomoran, hallgatva állanak; <br>Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap, <br>Sötét csucsukra hintve égi fényit, <br><br>Haldoklóként, ki utolsót lehel még, <br>Melyben szép lelke rejtve szétoson - <br>Ki este surran álmos utsoron, <br>Hóna alatt biborló, hímes kelmék <br><br>S belopózván félénk, nyikorgó ajtón, <br>Halkan könyez csöndes, fehér szobán; <br>Holtan hallgat csöndes, fehér leány <br>S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón. <br><br>Búját a borzalom, miként nagy, éji <br>Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg. <br>De megcsókolja forrón hóhideg <br>Ajkát a holtnak, aztán elmetéli <br><br>Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe <br>Burkolva szép fejét, szökik haza <br>S habár a hús a csontokon laza <br>S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre. <br><br>Ugy őrzi lelkem is te képedet, <br>A távoltól megóva, itt, szivemben. <br>De az nem oszlik: Bánatműteremben, <br>Ahol a szobrász sírva ténfereg, <br><br>Tört szobrokat szórván az éjbe szét - <br>Ott hallgat emléked halotti maszkja <br>S előtte, ami szóra nem fakasztja, <br>A szerelem pirosló mécse ég.