Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Szakítsad le, vigyázz rá nagyon.
Ilyen nem terem csak úgy vadon.
Belőlem fakad ez a virág.
Lélek mélyből izzó szalmaláng.

a mulandóság padlóján táncolunk,
még akkor is ha a csontvázat említjük
(a halál üregszemű jelképe),
amely idővel szintén földé válik

még a halál is elvérzik,
és mának virágai a holnap
gyomnövényei lesznek
a jelen egy nád szál
mely a holnap szelében inog

az évszakok
megkeverik napjainkat
mint várakozó
nyugtalan kérdések

öregedésünk során rájövünk,
hogy a lebegő őszi levelek
a szélben valóban egy új
menyasszonyi táncot gyakorolnak

Hómező közepén vörös rózsa virít.
Dermedő ajkával a fagyott égre sikít.
Rossz helyen, rossz időben fogant meg életem.
Lám fagyos szélbe burkol be rémület, félelem.

Tán, ha máshol láttam volna meg a szép napot.
Azt mondaná mind ki lát, hogy de szép vagyok.
De itt a kietlen, rideg hűvös tájon,
dércsípte mosoly ég e büszke bájon.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Nyári szél ölelgeti
dús zöldelő akácfa
hajlongó derekát.

Néja rágondolok,
- Hisz’ kölcsön az élet,
Kőlcsőn észlelem virágzó

ibolya mézes illatát,
kölcsön idézem életed
mulandó mámorát . . .