(Senrjon)
Jelen nincs fizikális
Akadályoztatása okán…
Tudomást venni!
*

(Bokorrímes csokor)
Aki a múltjában véglegesen elmerült, csak azt fürkészi,
Az azt mutatja, hogy jövőben nem hisz, azt nincs kedve fürkészni.
Nem kívánhat jobb jövőt, aki nem hisz benne,
Kinek a jelene és múltja, nem istene...

Láttad-e már az éjben, hogy a sok sötét szín veled csak játszik?
Azt meg tán’ tudod-e, hogy ez a kavalkád, veled csalókázik?
A jövő színeit várod? Eljön! Veled majd, ő is cicázik.

Kinek szép a múltja, jelene meg csodaszép,
Boldog lehet, mert ahol tartalmas, odalép.
Várhatja a szabad életet és a jobb jövőt,
Békét, szeretetet ígér igazit, működőt.

Lásd meg másokban és mindenben szépet, jót!
Várd és hagyd kivirágozni az új bimbót!

Ha meglátod a másokban rejlő jót,
S hagyod virágozni a gyenge bimbót,
Holnaptól gyönyörködhetsz a szépségében,
Kedvedre élhetsz, áldás bölcsességében.
*

(senrjon)
Jövő majd lesz hosszabban?
Múlt van: időtlen idő óta…
Tudomást venni!

Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József

Ott fönt, ilyen a vizionálásom…

Messzire láttam árbockosárból, messzire néztem,
Mint marionett rángatózott világ, miben éltem.
Én úgy... csak éltem, mint mások az anyaméhben
Elhamvadtam, később felnőtt életben… létben.

Mondták, hogy életben folyvást, mindig vétkes leszel!
Engem a rendőr, ha nem vétkezek is lemeszel!
Kosárból lenézve, vízben látod az arcod,
Vagy nem, de mindegy is, mert folytatnod kell harcod…

Pohár bor egy sétabot az öregnek, mert az egy tudomány
És a fiatalnak meg az asszonyi lény bolondos hullám.

Élet repül. Árbockosár életem felett csendben,
Éjjelente, csillagok ragyognak rám fenn az égben.
Hallik madárdalos hangja lelkemnek, én csak zengtem…
Árbockosár az életem, nagyon féltem, kilengtem.

A partról is hallottam a lódobogást, szép volt, oly szép,
De ennyi idő után a kétszersültem, nem lett csak pép.

Árbockosárban is közelg már az óra,
Távozni készülök majd én… nyugovóra.
Jönnek majd angyalok, akkor virradóra?

Nagy a kívánságom a kosárban láthatatlanul,
Ne tűnjek el emlékekből csendesen, nyomtalanul…

Vecsés, 2014. július 26. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Itt hagy engem hosszú éltem tavasza, de már látom, elmegy is a dereka…
Sorsom, nem engeded, hogy kezem rózsáid szakassza? Látom, már nincs alkalma…
Ezután tán' törvény lesz a korom értelem? Akkor minek leszek, ezt nem vélhetem…
Mindenfelől száz dühös ellen jön szemben velem, és mind játszik az ön kéjén velem…

Nem virítottál csak szépeket kerültem, de néha tévedtem és örültem.
Néha reggel már én is örültem, Láttam gondos estvéket, majd’ megőrültem…
Néha visszanéztem terád, mint honjokra a vitézek, ha dob-mars fölvonulni jelt ád.
Örömhöz nem vezettél báj halmain, de legalább pihegtem a barátok karjain.

Elmémnek nem adtál érteni titkokat, néha kaptam érteni sors-rajzolmányokat.
Már meg, hogy sóhajtásim nőjenek, azt míveled, hogy álmodásim elrepülnek veled…
Menj! Jobban terjeszd áldásidnak árjait, másnak szívében gerjeszd örömid lángjait.
Nekem elég egy szál virág, ha Te adni kész, meg egy csendes vígság… megesküdjék az ész!

Vecsés, 2023. január 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Kiss János (1770 – 1846) azonos c. verse átirataként leoninusban.

(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

Tábortüzek fénye akkor nem világított az égre,
Mert azt látták volna és akkor az életeknek vége!
Mikor írtak halványzöldes színű tábori levélre?

Melegedés nélkül a húsuk szinte lefagyott,
Tudták, a muszka lövész vastag pufajkát kapott.
A vaksötétben csak a hó fénye világított,
A sok harcedzett... bánatkönnyeket potyogtatott.

Másnap már a világosban, harminchét fok mínusz volt a módi,
Topogni kellett, meg a karokat közben magukhoz csapkodni...
Levelet írni nem tudtak, meztelen kéz biz' kezdett elfagyni…

Írták volna a családnak, hogy jól vagyok, megvan mindenem, még élek,
Drukkolok magamnak, hogy hazamehessek, de, hogy nem, ettől úgy félek…
Otthon mi a helyzet, mindenki egészséges, tudtok, van mit ennetek?

Jó lenne tőletek kedveseim, szereteteim egy levél,
Hogy tudjam a fiam is jól van, emlékszik és nem beteg, még él.
Jó lenne párocskám, ha írnál nekem tenmagadról,
Meg megírnád, hogy a disznókkal tele van az akol?
Mutatsz-e fényképet a gyermekünknek és mesélsz rólam neki?
Hogy van egy apja, kinek a hazáját jó messze kell védeni.

Bumm! Itt egészen a közelben egy gránát robbant, nagyon levágott,
Ezt is megúsztuk, de a bajtársammal szidjuk e mocskos világot!

Veszélyben az éltem reggel, délben este,
Itt nincs az embernek nyugodtas éjjele.
Esténként kérem, hogy hosszasan imádkozzatok értem,
Hátha az imátok lesz a gránátok elleni vértem.

Jaj! Riadót kiabálnak, jön, egy orosz támadás, már, lőnek is,
Mi is gyorsan megnézzük a fegyvereket, befagyott, ez is, az is…

Most, fű nem zöldell
Don-kanyari harcmezőn.
Vérrel áztatott!
*
Sok, katona sír,
Már most sem lelhető föl.
Mindent hó borít.

Reggel, ahogy felkel a nap, látszik, hogy ő is félve teszi,
Rezeg a levegő, hogy volt, aki ezt itt, meg is érheti…
Bánná, ha úgy reggel, több sírhantot látna domborodni…
Nincsen mese, mert itten, sokkal jobban kell acsarkodni.

Megint egy gránát, ez a szomszéd körletben landolt,
Ott is van ismerős, kérdés, hogy szerencséjük volt?

Egyszer, még lesz itt
Zöld fű a Donnak partján…
Harcmező, már nem.
*
Meleg fürdőre
Vágy katona, hidegben.
Árokban lakik.

Most mondták, a postajáratot szétlőtték, meg a leveleket is,
Így otthonról hírek mostanság már, nem jönnek, bár várjuk még, csakis.

Ott voltak a honfijaink, a mi hazácskánk hősei,
Ők voltak minekünk a leszármazottaknak... ősei.

Volt, ki azért kapott ott, levelet és híreket,
Volt, aki íves sírhalmot és virág töveket…
Ők akkor ott harcoltak, hogy jót hozzanak a majd, holnapba,
Hőseink voltak, mert tették sokan életüket feladva…

Vecsés, 2016. szeptember 2. – Kustra Ferenc József-: írtam: Versben és haikuban.