Szófelhő » Vir » 4. oldal
Idő    Értékelés
A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…

Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.

Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…

Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...

Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…

Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…

Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.

Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 38
Nem akarnék én sírni,
De szorítja a torkom…
Könnyem… kezd kicsordulni.
Eh, nem enged egykönnyen.

Magányom egy tenger, és a víz felületén
Messzire elszáll, tovasuhan a sóhajom
És mámorosan tekinthetek, el a víz felszínén
Ilyen volt életem… teljesítetlen sok óhajom.

Nincs már nekem… nincs álmom, elúszott csendesen,
Viszi a víz-sors lassan, sodortatva árban.
Viharok széttépték oly’ vadul, oly’ könyörtelen,
Majd elmerült végképp, élet zavaros habjában.

Nem voltam törtető és egyedül maradtam;
Mégis követte könnyhalál, alázó harag.
Egyszerű emberként kincsem a tisztességem,
Nem váltottam kis pénzre… becsület zuhatag.

Voltak álmok, békés fényben nyiladozók.
Bárhova nézek, falakba ütközök… emlékekbe,
Mint színes szirmok, de vágyra tárulkozók.
Tavasszal született, nyáron zuhanok mélységekbe.

Szeretet virágfán lógó óriás segélykéz
Hiányán marad csak hígas sárban dagonyázás.
Rossz vizekre érni és visszanézni, segédkéz
Nélkül gerincesen visszatérni, lázálmozás.

Lelkemben csak üresség… elvadult táj vár,
Ott jégtábla látszik, ütközök magamba.
Hidegséged mélyre kúszik, meleg nincs már
Csak közös múltunkat siratom magamba.

Csendben állok… biz' jól egyedül maradtam,
Csak nézek… emlékekbe beleütközök,
Hogy vezessem ki emlék falak közül magam
Ha mindig egy újabba… magamba ütközök.

Magamra maradva
Szelíden átölel… semmi,
Belém ölt nyugalma
Érzem belül, ugyanennyi.

Vecsés, 2011. augusztus 2. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 54
Lassan talán már nincs is szép a világban
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…

Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…

A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…

Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?

Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 63
(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.
Beküldő: Miklós Lőrincz
Olvasták: 47
A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.

Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.

Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.

S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.

Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.

S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.

Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.

Pest - Buda, 2014. január 13.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 48