Hazánk ékköve vagy!

A víz felől rám telepszik a pajkos esti szellő,
És imádni való a vízszaga, jó, hogy erre jő.
Bajuszomat kócoló
És arcomat csókoló,
Hűvösödő fuvallat
Langymelegen simogat.

Van a Balatonnak partján sok porszem és még több, sok kőszikla,
Én az egyikre ültem, szeretem, ha a víz lábamat mossa…
Nincs messze tőlem a nádas, hallom benne neszez a vadkacsa,
Én drukkolok, jól bújjon el, nehogy belőle legyen vacsora…

Bokáig áztatom lábamat,
Ezzel döntöm mai falakat…
Idejöttem haza, pihenni,
Fülledt levegőt, itt cserélni…

A víz oly’ mintha tükör sima lenne,
Néha kiugranak… hal is van benne.
Horgászcsónakban a horgász biztos elfáradt,
Látszik, hogy elbóbiskol, víz csónakot ringat.

Nézem, csak gyönyörködve nagy vizedet,
Mélyen beszívom az illatfelhődet,
Most élvezem a partodat, szerelemmel
Csak nézek jobb-balra, tágra nyitott szemmel

Balatonunk, te magad a varázs vagy,
Míg élek, jövők… hazánk ékköve vagy.

Vecsés, 2015. július 21. – Kustra Ferenc József

Sosem szabadna annyira szeretni,
hogy önzetlen adod teljes szívedet,
mert aki ilyen forrón tud szeretni,
az egyetlen bántó szótól is remeg.
Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,
és a vad vihar az ágát tépi meg,
s jajongva sír a késő éjszakában,
a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.
Sosem szabadna elhinni mindent,
hisz az élet egy viharos sziget,
hol pihen a test, de sajog a lélek,
amíg nyugalmad végre megleled.
Sosem szabadna feledni mindent,
s az utolsó percig hinni kellene,
hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,
egyszer talán még színes is lehet.
Sosem szabadna csüggedni, sírni,
csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!
Amíg egyet is dobban a szívünk,
hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.

Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.

Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.

Légy jó hozzám, ha sötét hajamra
majd a tél borít csipkefedőt,
ha nem ölel már úgy karom, mint régen,
s olyan szorosan, mint azelőtt.

Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól
torzult, s nem lesz már annyi erőm,
s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,
hisz egyre kevesebb már az időm.

Szívem még most is ugyanúgy érez,
épp olyan forrón, mint azelőtt,
s bármi is lesz, én szeretni foglak
akkor is, ha az éj szele jő.

Légy jó hozzám, hisz nélküled én is
olyan védtelen, s árva vagyok,
mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,
félek, hogy lassan belehalok.