Ma azoknak gyújtsunk, egy gyertyát,
kik már a mélyben alszanak,
nem látva semmit, s nem érezve,
hogy nekünk mennyire fontosak.

Ma is ugyan úgy gondolunk rájuk,
mint mikor itt voltak velünk,
szívünk mélyében nincs megnyugvás,
most is ugyanúgy szenvedünk.


mint akkor, amikor elvesztettük
kik annyira fontosak nekünk,
hogy lelkünknek gyöngyöző cseppje
könnyeket fakaszt legbelül.

Elfogadjuk, hogy nem látjuk már,
s nem foghatjuk a két kezét,
de belenyugodni, s elfogadni
mi tudjuk csak, milyen nehéz.

Lelkünkben nem szól a dallam.
Vad vihar tépdes legbelül,
hisz már csak emlékeinkben
él az, akiket szeretünk.

Most nekik égjen a gyertya
S őértük imádkozunk,
hogy legyen békés az álmuk
ameddig találkozunk.

Nem halt meg. Nyugodni tért csak,
szívünkben ott él belül,
mélyen a szívünkbe zárva
kiket annyira szeretünk.

Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.

Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.

Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.

Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.

Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.

Nincs a nyakamban dögcédula,
Mert már nem is vagyok katona.
De! Katona vagyok az életben,
Ebben a legsűrűbb regimentben.
*
Harcos az élet
Frontja, itt nincsen nyugvás.
Veszett vad is küzd!
*
A békesség is lehet nagy küzdelem...
A baj, hogy egyedül vagyok, velem...

Vecsés, 2004. szeptember 01. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és európai stílusú haikuban…

A poéta meditál…

Életperc, végleg belefagyott a párnámba,
Én meg aztán belestem az életármányba…
Most nem is tudom, hol vagyok, mely tartományba?

Lélekhullámaim csapkodják a partomat,
Ilyen párás zajban, nem hallom a hangomat…
Nézek körbe... keresem üldöző vadakat.

Mit ér a poéta ma,
Ha nincs neki holnapja?
Vagy feledett a múltja…

Mit ér a költő, itten és ma,
Ha lélekből, nem is tőr dala?
Enélkül nincsen mesés csoda!

Két-három gondolat megfogan-e
És jövőbe, előre mutat-e?
Toll, leírni nagyon akarja-e?

Volt már olyan, hogy az ihlet bőszen meglátogatott.
Szikrát szórt, a lelkem ettől lobogó lángra kapott.
Tollam meg suhant a papíron, maradandót hagyott!

Lelkemben, szelem kavara,
Tüzem, így nagyon lángola…
Agyam, szavakat kiontja.

Leülök és leírom a sötéten merengő sorokat,
Percek múlva, gyorsan írom viccesre sikerült sorokat…
Életpercek telnek, gondolat-sodrásnak… hagyom magamat!

Lelkem, egyenesen sugárzik, amikor nektek írok,
Lehet, hogy akkor egyben, az Úr kegyeltje is én vagyok?
Most múlik pontosan az életperc… amiben még lakok…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József

Csend monotonság,
Pillanat! Idő pihen…
Jövő itt! Szinte…

Múlt le-le zárul,
Percek már föltorlódók.
Jönnek… már mennek.

Sürög, tán’ forog,
Megélni… vad szédület.
Enyészet… jelen!

Vecsés, 2014. október 16. - Kustra Ferenc József – íródott: Farkas Viola 2014. október 15.-i azonos c. versének haiku átirataként. A szerző engedélyével.