Esélyeink egyformák,
nem vagyunk mi rabszolgák!
Szabadoknak születtünk,
ám kicsit eltévedtünk.

Gondolkodtak helyettünk,
sekélyes lett életünk,
mi helyettünk álmodtak,
reánk őrként vigyáztak!

Volt csak kötelességünk,
álmodozni nem mertünk,
gondolkodás eszközét
agyunkból kiszerelték.

Mostantól ez másként van,
gondolkodó agyunk van,
eszünket visszakaptuk,
néhányan már használjuk.

Használd Te is, van mire,
gondolatod ereje,
gazdaggá tesz, meglátod,
ha
teremtőként használod!

Elolvadt a régi hó,
tudatos gondolkodó
lettél, éljél hát vele,
láss neki és fogj bele!

Merj álmodni és hinni,
örök lénnyé fogsz válni!

Csendes az erdő halkan hull a hó,
hajnalra a fákat lágyan betakaró.

Ébred a vaddisznó, ébred a szarvas,
távolból egy varjú károgást hallat.

Megindul az élet, élelmet keresnek,
vaddisznó az orrával feltúrja a földet.

A fák sűrűjében szarvas lépked csendben,
lába alatt mégis egy ág megreccsen.

Riadtan megáll, figyelme nem lankad,
egy ideig csak áll, majd tovább baktat.

Lassan közelít egy tisztás felé,
etető áll, s benne széna friss illata száll felé.

Madarak is éhesek, röpködnek fáról-fára.
Fenyő ágain keresnek enni, mégsem találnak.

Bokrok sűrűjében mi piroslik ottan?
Odaszáll egy rigó, hogy jobban lássa.

Hangos csipogással hívja társait,
gyertek ide gyorsan, találtam valamit.

Jön a madársereg, ellepik a bokrot,
kínálja magát a sok piros bogyó.

Mohón nekilátnak, nem irigy egy sem,
újonnan érkezők is serényen esznek.

Van még bokor elég, rajta érett bogyó,
jut itt bőven enni, míg nagy a hó.

Lassan esteledik, elcsitul az erdő.
Elbújik a sok állat a fagyos szél elől.

A nap is alábukik, hegy gerincén még látni,
vékony vörös csíkja rajzolja körbe a fákat.

Ha Te vagy a test, én lennék a lélek.
Ha Te lennél jó, én lennék a vétked.

Ha Te vagy a ház, én lennék az ablak,
Ha benéznél rajta, láthatnád mennyire akarlak.

Ha lennél a folyó, én lennék az ér.
És én lennék az, ki szívedig elér.

Ha fa akarsz lenni, én lennék az ágad,
És, ha éj akarsz lenni, én lennék a vágyad.

Ha Te lennél a tűz, én is tűz lennék.
Egymásba olvadva mindent felégetnénk.

Ha Te vagy a fény, én lennék az árnyék,
Nem mozdulnék mellőled, midig veled járnék.

Ha gyermek lennél, én lennék a játék.
Ha bűnös lennél, én a vétked lennék.

Ha éhes lennél, én lennék az étked.
Ha lennél a felhő, én lennék az eső.

Ha Te vagy a mag, benned én lennék az élet.
Ha Te vagy a vég, én lennék a végzet.

Ha Te vagy a sír, én lennék a lélek.
Ha Te vagy a hant, én lennék, ki betakar Téged.

Érezd meg a boldogság rezgését,
tartsd meg, hogy el nem illanjon,
éld át, élvezd ölelő melegét,
ne küld el, hogy elhervadjon.

Megmutatja bódító illatát,
szemedben vibráló képek,
engedd el tiszta szíved sóhaját,
öleled és mondd: Érted élek.

Anyaként megölel, megsimogat,
hajtsd vállára a fejedet,
vigyázza mindig az álmaidat,
simogatja a lelkedet.

Éltető erejét Neked adja,
élj Vele, soha el ne hagyd,
vérré váljon Benned minden vágya,
hogy Te igaz testvére vagy.

Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.