Cél nélkül vándorlónak talán békésen nyájas az arca,
De, ha ránézel orcájára, gonosz vigyor ülhet rajta.
Éjszaka a párnámon, éber lelkem oly’ bús, bánatos,
Mindenek cikáznak az agyamba… bolond gondolatos.

Jaj, de nem érzi az eszem, hogy fekete a kedvem
Várom, hogy majd kitisztul gondolatim. Ezt, remélem.
Szerte szétszórt életem, talán így lehetne nyugodt.
Ne járjak úgy, mint ki százért nyúl, de egyet sem fogott.

Nyári nap már nem képes, tavaszi magasságán ragyogni,
Nekem is, csak míg élek van időm dolgaim elvégezni.

Hisszük vagy sem, haláli téboly az életünk,
Rossz döntéssel, koppanva földet is érhetünk.
Döcög, avagy vadul-örülten hajt veled a szekér,
Előbb-utóbb élted, halálos sóhajjal földet ér!

Vecsés, 2014. április 4. - Kustra Ferenc József

Korom haladtával már belátom,
Sok embernek ezen a vad világon,
Nincsen remény és nincsen boldogság,
Megnyugvást nem hoz, csak túlvilág…

Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József

Rian fejemben a fagyott sejttömeg.
A puszta szeretetből katasztrófa
Épül, véres agyam vár parancsszóra.
Analízál majd kételyt szór a löveg.

Eddig jó lélek hordozója voltam,
Mégis elönt a tengernyi aljasság.
Pillanat tört e reám, mint balgaság
Vagy a pillanatba magam tapostam?

Mérhetetlen gonosz, igazán emberi.
Mindig is ott volt a mezsgye, amin túl
Mindent mi vagyok a vágy felülmúl.
Zsigeri célomnak nem tiszták eszközei.

Kegyetlenül hasogatja lelkem a leány.
Igaz jót kerestem, szépet találtam.
Főbűnök táncolnak, én is beszálltam,
Egyik hívja másikat, nem nehéz talány.

Mivé lettem én? Bölcs vadállattá.
Mi voltam? Ember ki nem válhatott naggyá.

A földből előbújó szépség,
Ezt a meseszép teremtményt
körüljárja a különlegesség.

Ember az értékét fel nem fogja,
Csak lát, bámul, csodál, majd
Azt külleméért folyton leszakítja.

Vázában már akárhol tündököl,
Illatára az érzék új értelmet nyer.
Öntözgeti, de a valóság előtör.

Élénk színeit hamar levetkőzi,
Bús árnyalatot kölcsönöz a helytől.
Hervadozik, vonzerejét nem őrzi.

Olyanná vált mint a többi zöld,
végül is ugyan onnan nőtt ő is.
Komorrá tette az ősi anyaföld.

Embernek társa nem lehet a Virág,
A csalódás pusztító erővel megy végbe.
Tartósabb növényt tartogat a világ.

Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből
Nem maradt semmi.
Ez az emlegetésednek ára, két hányás
Közt újra elveszni.
Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.

Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.
Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.
Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.


Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,
Feküdnék itt dalolva veled.
Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,
Talán nem is nézném a kebled.
Szemem is megered, ömlik az életadó eső.

Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.
Mind egy szálig elpusztul.
A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,
Miképp az ég elhalkul.
Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.

Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.