Idő 
Értékelés 
Értékelés A rím
Micsoda új divat! Már nem divat a rím,
Azt megírni a költőnek, talán már kín?
Hogy összesimuljanak össze szavak,
Hogy hullámzó lélekben utazzanak…
Mint ahogy a vízben úsznak a halak?
Dehogy is, mert sokan azt értékelik szabadságként,
Hogy azt és úgy ír, ahogy megjelenik benne vágyként…
És sosem tudja meg, benn van versében akadályként…
Ha szabad verset írsz, tévedsz, mert az nem vers,
Azt hinni badarság, csak szótag… elegyes…
Nem vers, mert a vak szó benne nagyon vegyes.
Nem csak rím teszi verset igazi verssé,
Ez csak egy irányba igaz, ha így hiszé…
Sorok, a ritmus felépítése emeli vers hangulatát,
A rím még szorosabbra fogja, sorok testvéri kapcsolatát.
A jó vers, igyekszik megfelelni a ritmus és rím követelményeinek,
És joga van rossz versek közé sorolni, mik pongyola kifejezésűek.
A rím, az utolsó két szótag összehangzását követeli,
De a dilettáns próbálkozó, ezt, lehet, hogy rosszul műveli.
Aki költő, tökéletesen alkot, az már maga művészi.
A sor végén, kényes, fölöttébb érzékeny a szótagrím és
Emiatt magas értékű a művészi megjelenítés.
A sor végén tiszta rím, sorvég össze-csengősség,
A két szótagban van tartalmi különbözőség,
Mondattanilag, amit ez ad, más lehetőség.
Ha két ugyan olyan ragozású szóvég csendül össze, ez ragrím,
Ebbe a csoportba tartozik, a hasonló képző végű szórím…
Két, jó összecsengés keltette hatás, a művészi, a tiszta rím.
A tiszta rím sajnálatos ritkasága miatt használják, mint művészi eszközt, az asszonáncot.
Ez ellentétes megfelelője a törekvésnek, használni a ragrímet, az azonosságot…
Vagyis az a főszabály, használni kell tudni az egybehangzáshoz, rokonejtésű mássalhangzót.
Más esetekben, ha a rokonhangzók helye megcserélődik,
Az asszonanciával, elfogadható rímhatás keltődik…
Vannak, szabadabban alkalmazott asszonáncok,
Bennük az összecsengő hangok, bíz' nem rokonok.
Jó, ha az utunkba kerülő verseket, külsőséges vizsgálat alá vetjük,
Ezek mindegyikét megnézve, értékelve, először a rímeket figyeljük…
Hamarosan rímtudósok leszünk, ha e kényes munkát becsülettel végezzük.
A vers elemek vezetnek az érték megállapítására,
A vers ruházata az élmény formáját, elsőnek mutatja…
A költemény lelke már megmutatkozik a külső házába.
Tanulságos írást publikálj, hogy lenyűgözd az olvasót,
Mert írni csak szépen szabad, ahogy elé tárod a valót…
Fontos, hogy együtt örüljünk, add át, mi… megfogalmazódott.
Ha szabályok nélkül írsz, akkor te lealacsonyítod az olvasót,
Ezért kritikán alul ne írj és nehogy rosszat, lealacsonyítót.
Olyat és úgy írj, amivel fel és magad mellé emeled olvasót…
Az élményhez, melyhez... mi ritmus, a legszebben illő,
A belső lüktetést legtisztább rímmel kifejező,
Művészi forma megalkotója maga a költő.
Vecsés, 2015. november 21. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
Micsoda új divat! Már nem divat a rím,
Azt megírni a költőnek, talán már kín?
Hogy összesimuljanak össze szavak,
Hogy hullámzó lélekben utazzanak…
Mint ahogy a vízben úsznak a halak?
Dehogy is, mert sokan azt értékelik szabadságként,
Hogy azt és úgy ír, ahogy megjelenik benne vágyként…
És sosem tudja meg, benn van versében akadályként…
Ha szabad verset írsz, tévedsz, mert az nem vers,
Azt hinni badarság, csak szótag… elegyes…
Nem vers, mert a vak szó benne nagyon vegyes.
Nem csak rím teszi verset igazi verssé,
Ez csak egy irányba igaz, ha így hiszé…
Sorok, a ritmus felépítése emeli vers hangulatát,
A rím még szorosabbra fogja, sorok testvéri kapcsolatát.
A jó vers, igyekszik megfelelni a ritmus és rím követelményeinek,
És joga van rossz versek közé sorolni, mik pongyola kifejezésűek.
A rím, az utolsó két szótag összehangzását követeli,
De a dilettáns próbálkozó, ezt, lehet, hogy rosszul műveli.
Aki költő, tökéletesen alkot, az már maga művészi.
A sor végén, kényes, fölöttébb érzékeny a szótagrím és
Emiatt magas értékű a művészi megjelenítés.
A sor végén tiszta rím, sorvég össze-csengősség,
A két szótagban van tartalmi különbözőség,
Mondattanilag, amit ez ad, más lehetőség.
Ha két ugyan olyan ragozású szóvég csendül össze, ez ragrím,
Ebbe a csoportba tartozik, a hasonló képző végű szórím…
Két, jó összecsengés keltette hatás, a művészi, a tiszta rím.
A tiszta rím sajnálatos ritkasága miatt használják, mint művészi eszközt, az asszonáncot.
Ez ellentétes megfelelője a törekvésnek, használni a ragrímet, az azonosságot…
Vagyis az a főszabály, használni kell tudni az egybehangzáshoz, rokonejtésű mássalhangzót.
Más esetekben, ha a rokonhangzók helye megcserélődik,
Az asszonanciával, elfogadható rímhatás keltődik…
Vannak, szabadabban alkalmazott asszonáncok,
Bennük az összecsengő hangok, bíz' nem rokonok.
Jó, ha az utunkba kerülő verseket, külsőséges vizsgálat alá vetjük,
Ezek mindegyikét megnézve, értékelve, először a rímeket figyeljük…
Hamarosan rímtudósok leszünk, ha e kényes munkát becsülettel végezzük.
A vers elemek vezetnek az érték megállapítására,
A vers ruházata az élmény formáját, elsőnek mutatja…
A költemény lelke már megmutatkozik a külső házába.
Tanulságos írást publikálj, hogy lenyűgözd az olvasót,
Mert írni csak szépen szabad, ahogy elé tárod a valót…
Fontos, hogy együtt örüljünk, add át, mi… megfogalmazódott.
Ha szabályok nélkül írsz, akkor te lealacsonyítod az olvasót,
Ezért kritikán alul ne írj és nehogy rosszat, lealacsonyítót.
Olyat és úgy írj, amivel fel és magad mellé emeled olvasót…
Az élményhez, melyhez... mi ritmus, a legszebben illő,
A belső lüktetést legtisztább rímmel kifejező,
Művészi forma megalkotója maga a költő.
Vecsés, 2015. november 21. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Kenyeres Imre: Rejtelmes irodalom c. műve alapján. 1931.
Versben és senrjúban?
Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok?
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...
Magamnak én tartozok? így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével?
A lelkiismeretemmel intézzem? éljek békével?
Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok?
Érzelemsodrás?
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog? ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.
A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán? meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen?
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen?
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják?
Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon?
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.
Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek?
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet?
Vecsés, 2015. november 30. ? Kustra Ferenc
Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok?
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...
Magamnak én tartozok? így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével?
A lelkiismeretemmel intézzem? éljek békével?
Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok?
Érzelemsodrás?
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog? ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.
A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán? meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen?
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen?
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják?
Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon?
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.
Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek?
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet?
Vecsés, 2015. november 30. ? Kustra Ferenc
Te jelented
Hogy mi végre vagyok még ezen a világon?
S mi tartja még bennem a világot?
Honnan az erő, mi felkelni sarkall?
S mi késztet túlélni egy újabb nappal?
Oly sok a kérdés, mi felötlik bennem?
Mért kéne mindig, még tovább mennem?
Sokszor a választ én magam sem tudom,
Csak súgja valami: Ki kell még tartanom!
Hisz az új napon arcod tán újra láthatom,
Tán fülembe susogsz még jövendő hajnalon?
Törékeny alkatod bár karomban tarthatom,
És ajkaid érezni vágyom az ajkamon!
Bár én lehelhetnék álmot a szemedre!
Tarthatnám kezedet többször a kezembe!
Ezért vagyok hát újra, nap-nap után,
Remélni, szeretni, vágyni valami után.
Szeretnélek magam mellett tudni Téged!
Hisz azt jelented nekem, mint másnak az élet.
Mint pacsirta madárnak az ébredő határ,
És mint határnak a pacsirta madár?
Nem lőn egymás nélkül sem éjjel és nappal,
Se vérvörös alkony, se mámoros hajnal.
Nincs tűz a füst nélkül és villám se hangtalan,
Mindennek párja van. Én mért lennék pártalan?
Te jelented nekem a napot az éjben,
Ahogy megmártózol velem a végtelen kéjben,
Te vagy a villám is, a te fényed tölti be az eget,
Te vagy a gyermek, ki oly vígan sárkányt ereget?
Tücsök vagy, a rét zöldjének hangja,
Maga vagy a boly. Egy szorgos, kicsi hangya.
Te vagy a szivárvány; szellő, tikkasztó napokon?
Mit jelentesz nekem? Tán el se mondhatom.
Hogy mi végre vagyok még ezen a világon?
S mi tartja még bennem a világot?
Honnan az erő, mi felkelni sarkall?
S mi késztet túlélni egy újabb nappal?
Oly sok a kérdés, mi felötlik bennem?
Mért kéne mindig, még tovább mennem?
Sokszor a választ én magam sem tudom,
Csak súgja valami: Ki kell még tartanom!
Hisz az új napon arcod tán újra láthatom,
Tán fülembe susogsz még jövendő hajnalon?
Törékeny alkatod bár karomban tarthatom,
És ajkaid érezni vágyom az ajkamon!
Bár én lehelhetnék álmot a szemedre!
Tarthatnám kezedet többször a kezembe!
Ezért vagyok hát újra, nap-nap után,
Remélni, szeretni, vágyni valami után.
Szeretnélek magam mellett tudni Téged!
Hisz azt jelented nekem, mint másnak az élet.
Mint pacsirta madárnak az ébredő határ,
És mint határnak a pacsirta madár?
Nem lőn egymás nélkül sem éjjel és nappal,
Se vérvörös alkony, se mámoros hajnal.
Nincs tűz a füst nélkül és villám se hangtalan,
Mindennek párja van. Én mért lennék pártalan?
Te jelented nekem a napot az éjben,
Ahogy megmártózol velem a végtelen kéjben,
Te vagy a villám is, a te fényed tölti be az eget,
Te vagy a gyermek, ki oly vígan sárkányt ereget?
Tücsök vagy, a rét zöldjének hangja,
Maga vagy a boly. Egy szorgos, kicsi hangya.
Te vagy a szivárvány; szellő, tikkasztó napokon?
Mit jelentesz nekem? Tán el se mondhatom.
Te karjaidba zárnál,
S én karjaidba vágyom.
Veled lesz világom
Teljes, mint verssorok
Ha költő folytatni képes
Mit lélegzete eresztett útnak.
Álltál ott és vártál,
S később engem várni
Többé nem hagytál.
Szerettelek.
Akkor Igazán,
S most talán mégjobban,
És holnapután ugyanígy,
De kezdete volt gyönyörnek legszebbike,
Amikor még nem beszéltünk,
nem ismertünk,
És akkor
És ott
Megfogadtuk szótlan...
És szakasztani nem lehet.
Nem lehet.
Ha próbáltam, vájta bőrünk.
'még kínok bolondjai lettünk
S én nem tudom, te hogy éreztél
Amikor már nem kérdeztél...
Én óceánt sírtam
És reméltem, hogy te nem.
De most szeretem azt hinni,
Hogy te is szeretsz engem...
Merem tudni, de csak kicsit...
Csak kicsit.
Nem próbálom többé,
De most megszakad a törté(...).
S én karjaidba vágyom.
Veled lesz világom
Teljes, mint verssorok
Ha költő folytatni képes
Mit lélegzete eresztett útnak.
Álltál ott és vártál,
S később engem várni
Többé nem hagytál.
Szerettelek.
Akkor Igazán,
S most talán mégjobban,
És holnapután ugyanígy,
De kezdete volt gyönyörnek legszebbike,
Amikor még nem beszéltünk,
nem ismertünk,
És akkor
És ott
Megfogadtuk szótlan...
És szakasztani nem lehet.
Nem lehet.
Ha próbáltam, vájta bőrünk.
'még kínok bolondjai lettünk
S én nem tudom, te hogy éreztél
Amikor már nem kérdeztél...
Én óceánt sírtam
És reméltem, hogy te nem.
De most szeretem azt hinni,
Hogy te is szeretsz engem...
Merem tudni, de csak kicsit...
Csak kicsit.
Nem próbálom többé,
De most megszakad a törté(...).
Én, e rohanó világnak rabja,
Én, egy fel nem fedett világ apja,
Én, kinek ereiben ott van az alkotás,
Miért érzem úgy, hogy a világ csak egy látomás?
Miért érzem úgy hogy engem valamire teremtettek,
Mikor én is csak egy porszem vagyok egy aprócska gépezetben?
Miért van az hogy az emberek csak látnak,
De mégsem figyelik maguk körül a tájat?
Miért van az hogy a világ mindig fejlődik,
De mégsem fog mást sem csak összedőlni?
Miért van az hogy az eszmék elgyengülnek,
Mikor testünkben egyre inkább lázad a lélek?
Miért van az hogy a világban a rossz az úr,
Mikor a jó minden rosszat eltipor
Miért mondd ó miért vagyok e világon
És miért fogok törleszteni a túlvilágon?
Mondd miért ettek a tiltott gyümölcsből
És miért nem lehettek hűségesek legbelül
Mondd meg miért nem lehet gondtalan élni
Mikor csak az lenne a kulcs hogy tudni kéne SZERETNI
Szeretni a családod aki sok mindenen átsegít
És szeretni a barátod aki lélekben megerősít
Szeretni a természetet és nem pedig megölni,
És ha azt hiszed ez megy, újra átgondolni
Hogy vajon mennyiszer hibáztál hatalmasat
És mégis felálltál és úgy döntöttél továbbhaladsz
Nem kell most sem máshogyan tenni
Csak felállni és azt mondani: ENNYI
De ez nem azt jelenti hogy egyből minden jó lesz
Csak azt hogy az életed egy fordulatot vesz
Nem lesz már soha minden olyan mint régen
De nem is baj mert ezért van az élet
Hogy mindig megújúljunk, változ
zunk és fejlődjünk
Hogy új emberek legyünk akár hányszor elesünk
És hogy miért mondom ezt mikor 'úgysem tudok semmit'
Pontosan ezért mert senki nem tud semmit.
Írta: Hunyady Levente (15 éves)
Én, egy fel nem fedett világ apja,
Én, kinek ereiben ott van az alkotás,
Miért érzem úgy, hogy a világ csak egy látomás?
Miért érzem úgy hogy engem valamire teremtettek,
Mikor én is csak egy porszem vagyok egy aprócska gépezetben?
Miért van az hogy az emberek csak látnak,
De mégsem figyelik maguk körül a tájat?
Miért van az hogy a világ mindig fejlődik,
De mégsem fog mást sem csak összedőlni?
Miért van az hogy az eszmék elgyengülnek,
Mikor testünkben egyre inkább lázad a lélek?
Miért van az hogy a világban a rossz az úr,
Mikor a jó minden rosszat eltipor
Miért mondd ó miért vagyok e világon
És miért fogok törleszteni a túlvilágon?
Mondd miért ettek a tiltott gyümölcsből
És miért nem lehettek hűségesek legbelül
Mondd meg miért nem lehet gondtalan élni
Mikor csak az lenne a kulcs hogy tudni kéne SZERETNI
Szeretni a családod aki sok mindenen átsegít
És szeretni a barátod aki lélekben megerősít
Szeretni a természetet és nem pedig megölni,
És ha azt hiszed ez megy, újra átgondolni
Hogy vajon mennyiszer hibáztál hatalmasat
És mégis felálltál és úgy döntöttél továbbhaladsz
Nem kell most sem máshogyan tenni
Csak felállni és azt mondani: ENNYI
De ez nem azt jelenti hogy egyből minden jó lesz
Csak azt hogy az életed egy fordulatot vesz
Nem lesz már soha minden olyan mint régen
De nem is baj mert ezért van az élet
Hogy mindig megújúljunk, változ
zunk és fejlődjünk
Hogy új emberek legyünk akár hányszor elesünk
És hogy miért mondom ezt mikor 'úgysem tudok semmit'
Pontosan ezért mert senki nem tud semmit.
Írta: Hunyady Levente (15 éves)
