Idő 
Értékelés 
Értékelés Fontos dolog a testbeszéd,
Ki műveli, pallérozza eszét.
Ez is kommunikáció,
Ezt tudni hasznos, oly jó.
Mozdulat, testtartás, testhelyzet,
Mindezt tudni, bizony kellhet.
Ez viselkedés lélektan,
Ki ügyes, használja okosan.
Budapest, 1997. április 26. – Kustra Ferenc József
Ki műveli, pallérozza eszét.
Ez is kommunikáció,
Ezt tudni hasznos, oly jó.
Mozdulat, testtartás, testhelyzet,
Mindezt tudni, bizony kellhet.
Ez viselkedés lélektan,
Ki ügyes, használja okosan.
Budapest, 1997. április 26. – Kustra Ferenc József
Meditáció a volt-on… vagy múlton…
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
A létfantázia kérdéseiről versben és HIAQ –ban írt a szerzőpáros
Jó lenne kislánynak lenni,
És mindent elfelejteni,
Gond nélkül élni, nevetni,
Boldogan felhőt kergetni.
Indul reggel, múló
Szeszéllyel, kedvünk még alszik.
Napfény-sugár ébreszt.
*
Tavaszi szellővel futni,
Minden kis virágot tudni,
Ahol szép, oda eljutni,
A sok rosszat átaludni.
Fonok vágyaimból,
Napfény tűzén át, koszorút.
Derűsít, árnyjáték.
*
Porba szíveket rajzolni,
Nyári záporban táncolni,
Égre szivárványt mázolni,
Szeretetet varázsolni.
Hitünk, örökké áll,
Ő vakolat, élet-vártán.
Szárnyát bontja jövő!
*
Mindenben szépet keresni,
Boldogság titkát ellesni,
A szívet hagyni, repesni,
Rögös úton nem elesni.
Sorsunk, lohol velünk,
Fogja kezünk és vezetget.
Sőt, terel, mint gulyás...
*
Álomszép jövőt tervezni,
Az élet csábját élvezni,
A kedvesnek csak kedvezni,
A jót nem hagyni, elveszni.
Hálát pillanatnak!
Azért, mert segített, óvott.
Pillanat… légy magad.
*
Csak még egyszer ezt átélni,
Öregséggel megbékélni,
Ha a végén le kell lépni,
A haláltól sem kell félni.
Ravatali csendben,
Koszorúk is elhervadnak.
Majd, minden elmúlik.
Szabadka, 2017. július 19. - Vecsés, 2017. augusztus 13. - –Jurisin (Szőke) Margit - a vers, az én írásom! A HIAQ -kat a versszakok alá, szerző-, és poétatársam Kustra Ferenc írta.
Jó lenne kislánynak lenni,
És mindent elfelejteni,
Gond nélkül élni, nevetni,
Boldogan felhőt kergetni.
Indul reggel, múló
Szeszéllyel, kedvünk még alszik.
Napfény-sugár ébreszt.
*
Tavaszi szellővel futni,
Minden kis virágot tudni,
Ahol szép, oda eljutni,
A sok rosszat átaludni.
Fonok vágyaimból,
Napfény tűzén át, koszorút.
Derűsít, árnyjáték.
*
Porba szíveket rajzolni,
Nyári záporban táncolni,
Égre szivárványt mázolni,
Szeretetet varázsolni.
Hitünk, örökké áll,
Ő vakolat, élet-vártán.
Szárnyát bontja jövő!
*
Mindenben szépet keresni,
Boldogság titkát ellesni,
A szívet hagyni, repesni,
Rögös úton nem elesni.
Sorsunk, lohol velünk,
Fogja kezünk és vezetget.
Sőt, terel, mint gulyás...
*
Álomszép jövőt tervezni,
Az élet csábját élvezni,
A kedvesnek csak kedvezni,
A jót nem hagyni, elveszni.
Hálát pillanatnak!
Azért, mert segített, óvott.
Pillanat… légy magad.
*
Csak még egyszer ezt átélni,
Öregséggel megbékélni,
Ha a végén le kell lépni,
A haláltól sem kell félni.
Ravatali csendben,
Koszorúk is elhervadnak.
Majd, minden elmúlik.
Szabadka, 2017. július 19. - Vecsés, 2017. augusztus 13. - –Jurisin (Szőke) Margit - a vers, az én írásom! A HIAQ -kat a versszakok alá, szerző-, és poétatársam Kustra Ferenc írta.
Ötszáz évvel később vagyunk…
Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.
Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.
A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…
Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény..
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.
A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.
Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!
Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.
Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.
Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.
Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?
Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!
Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!
Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...
Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.
Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.
A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…
Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény..
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.
A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.
Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!
Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.
Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.
Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.
Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?
Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!
Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!
Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...
Fogalmazni tudni kell…
Rímelő sorok összeállításán fáradozok,
Ami majd, bízok, hogy sikerül, addig le nem állok.
Nem fogom elnagyolni, mint teszik azt sokan mások.
Fogalmazni persze nagyon is tudni kell ehhez,
Ha nem, az közelít a lehetetlen végzethez…
Nem akarok közelíteni sekélyességhez…
Lelkemet a lúdtollon keresztül a tentába vezetem,
Mert, hogy leírjam nektek, fontos ez... nekem ez a végzetem.
Már a nap is bíbor lemenőben… de én még nem végeztem.
Vecsés, 2015. november 26. – Kustra Ferenc – immár régen, amikor az emberek még beszélgettek egymással…
Rímelő sorok összeállításán fáradozok,
Ami majd, bízok, hogy sikerül, addig le nem állok.
Nem fogom elnagyolni, mint teszik azt sokan mások.
Fogalmazni persze nagyon is tudni kell ehhez,
Ha nem, az közelít a lehetetlen végzethez…
Nem akarok közelíteni sekélyességhez…
Lelkemet a lúdtollon keresztül a tentába vezetem,
Mert, hogy leírjam nektek, fontos ez... nekem ez a végzetem.
Már a nap is bíbor lemenőben… de én még nem végeztem.
Vecsés, 2015. november 26. – Kustra Ferenc – immár régen, amikor az emberek még beszélgettek egymással…
