Vándor vagy e földi világban,
Ide születtél válladon tarisznyával.
Tartalmát te válogattad magadnak,
Földi utadon kísérő társadnak.
Vándorlásod itt meddig tart,
Te döntötted el még odaát.
Így utadat magadnak tervezted,
S a cél, megvalósítsd tervedet!
Ne félj hát, ha nehéz az utad,
Nehézséget is te választottad.
Batyud tartalmát jól felhasználva,
Találsz gyógyírt minden bajra.
S amikor tarisznyád már kiürült,
Tudni fogod, hogy utad is beteljesült.
Készülj hát vándor új út vár reád,
Hidd el ott örömmel várnak Te rád!
Letetted gondokkal tele súlyodat,
Magaddal viszed a tapasztalatodat.
Vándorlásod más világban folytatódik,
Ott angyalok lesznek segítő társaid.
Földi életed csupán emlék lesz már,
Megvívott csatákra nem is emlékszel már!
S ha egyszer mégis visszavágynál,
Jussanak eszedbe kiket szeretettel itt hagytál!

Szárnyaszegett kis angyal,
nem törődve nappallal.
Sírok közt táncot jár.
Tánc után egy sír felett,
zokogva foglal helyet.
S nem tudni mire vár.

Szárnyaszegett kis angyal,
mért vagy ily bánattal?
Mond még mire vágysz?
Meggyógyítom szárnyadat,
s megkérdezem vágyadat.
El miért nem szállsz?

Könnyein át a kis angyal,
néz rám meghitt mosollyal.
Köszönetét zengi.
Csak ennyit mondd nékem.
Édes anyám az égben,
hozzá szeretnék menni.

Indulj hát kis angyal.
Szárnyaddal nincs már baj.
Én csak annyit kérek.
Édes anyád vár nagyon,
ne lássa hát bánatod.
Istenlégyen véled.

Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?
Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted
Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?
Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?
Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz
Rám, kinek ez az egy élet is kevés
Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,
Az örökkévalóságot akartam szüntelen.
Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten csak bólintunk a jóra?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha végül igennel feleltünk volna?
Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még
Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?
Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,
Tetteid, mint futótűz égették fel életem.
Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,
Egy világban, hol remény reményt öl,
Reménykedve csak rád várok.

Sötét a felhős ég,
mámoros buja fény
villan az ég kékjén,
jő az égi áldás,
fújja szél szaporán,
jöttének ad hangot,
görget ő nagy hordót,
a fénnyel cikázó,
télben villámló
égi áldás jő,
égi tünemény,
így tél közepén,
borús estében
nyár jut eszembe,
csodás évszakok,
hova bújtatok,
nem tudni, már mi van,
tél-e, vagy már tavasz.

Ti biztos azt gondoljátok milyen könnyű,
melyen egyszerű írónak lenni.
Tévedtek barátaim!
Nem könnyű írónak lenni mert sokat kell tanulni.
Ismerni kell a meséket mert az élét mese.
Meg kell tanulni álmodni,
mert bizony az élet álom.
Meg kell tanulni történeteket írni,mert az élet minden perce egy történet.
Meg kell tanulni prózát írni akár a verset.
Mert csak az tud jó prózát írni. Aki az életét egy négy soros versben is le tudja írni.
Tudni kell párbeszédet,sőt útleírást írni stb.
Egy írónak meg kell tanulni hétköznapi emberként élni,
meg kell tanulni szemtelennek lenni.
Mert az élet nem jótékonysági intézet.
Nagyon sokat kell tanulnia aki írásra vetemedik.
A fene sem tudja még mi mindent kell tudnia. De minden kell tudni az már biztos.
Tudnia kell az élet véges és ajándék,
hogy időben írja meg az írni valóját mert neki is meg kell halni.
Szembe kell nézni még élőként a halál fogalmával és ezt megírni a népnek.
Mert a népnek kell írni.
Hiszen a fiókban megsárgulnak megfakulnak az íratok,azokat szellőztetni kell.
Akár reggelente a hálószobát.