Idő 
Értékelés 
Értékelés Hegyek ormán nőnek a hazafi virágok, ők ott a világlátók.
Sok köztük a hófehér, mik messze rikítók, többiek sorba állók…
Hegyek ormán nőnek a hazafi virágok, ők ott a világlátók.
Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása,
Nézi akár, mármint; Dunát vagy fővárosát, igy látja sok forgalmas hídját…
Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása.
Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők,
Fölfelé is tekintenek és mit állandón látnak… repülők folyvást röpködők…
Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők.
Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát,
Büszkén és meleg hegybensővel élvezik… létünk határtalanságát…
Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát.
Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha
És nem tudni van-e csoda... de ne vesszen el a magyarság soha…
Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha.
Vecsés, 2025. július 17. – Kustra Ferenc József- írtam: a hazaszeretetről… 3 soros zárttükrös versformában. Olvasni úgy kell, hogy először, az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így jön ki a vers gondolatisága.
Sok köztük a hófehér, mik messze rikítók, többiek sorba állók…
Hegyek ormán nőnek a hazafi virágok, ők ott a világlátók.
Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása,
Nézi akár, mármint; Dunát vagy fővárosát, igy látja sok forgalmas hídját…
Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása.
Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők,
Fölfelé is tekintenek és mit állandón látnak… repülők folyvást röpködők…
Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők.
Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát,
Büszkén és meleg hegybensővel élvezik… létünk határtalanságát…
Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát.
Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha
És nem tudni van-e csoda... de ne vesszen el a magyarság soha…
Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha.
Vecsés, 2025. július 17. – Kustra Ferenc József- írtam: a hazaszeretetről… 3 soros zárttükrös versformában. Olvasni úgy kell, hogy először, az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így jön ki a vers gondolatisága.
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
…az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Hétköznapi pszichológia
A nyereségvágy, az élet garantált elrontója,
Irigység meg a testvére, a torz én mementója.
Ahogy nő a nyereségvágy, vele nő a fukarság,
De, hogy melyik volt előbb? Tudni melyik az igazság?
Ha a módos lelkét eluralja a nyereségvágy,
Akkor az énképe is elromlik! Torz dicsőségvágy…
Ha nő benne a fukarság és ez által is akar még többet,
Torzul a látásmódja, nem akar kiadni, magát üldöztet…
A túlzó irigység bizony okozhat így elmebetegséget!
Az elsatnyult, kicsinyes és szögletessé vált lélek,
Csak folyvást az súgja neki, kiadni nagyon félek!
Még nem is találták ki, hogy fösvénységből lehet meggazdagodni…
A beteg lélek, filléresedésből akar vagyont elrakodni!
Sőt vagyona azért kell, mert másokon ezzel lehet uralkodni!
Azt hiszi a beteg lélek, smucigság maga, eredmény,
Amikor gyarapodik, úgy látja, kevés a keresmény…
Pénzsóvár zsugoriság, krajcároskodás… követelmény!
Nem elég neki az Isten pénze sem, pedig máris sok van,
Csak gyűjti még, minél több legyen a banki ládafiában.
Elkölteni úgysem tudja, mert a fukarsága nem engedi,
Azt hiszi, az övé, és nem használja… magával nem viheti.
Haszonelvű gondolkodás, a cicoma és hivalkodás!
Egyszerű életvitel és nem harácsoló gondolkodás?
Úrhatnámság? Pompa mellőzése, kivagyiság elhagyása?
Ezek biz' nem mennek neki, ezek a természetes...sajátja…
Vecsés, 2015. március 15. – Kustra Ferenc József
A nyereségvágy, az élet garantált elrontója,
Irigység meg a testvére, a torz én mementója.
Ahogy nő a nyereségvágy, vele nő a fukarság,
De, hogy melyik volt előbb? Tudni melyik az igazság?
Ha a módos lelkét eluralja a nyereségvágy,
Akkor az énképe is elromlik! Torz dicsőségvágy…
Ha nő benne a fukarság és ez által is akar még többet,
Torzul a látásmódja, nem akar kiadni, magát üldöztet…
A túlzó irigység bizony okozhat így elmebetegséget!
Az elsatnyult, kicsinyes és szögletessé vált lélek,
Csak folyvást az súgja neki, kiadni nagyon félek!
Még nem is találták ki, hogy fösvénységből lehet meggazdagodni…
A beteg lélek, filléresedésből akar vagyont elrakodni!
Sőt vagyona azért kell, mert másokon ezzel lehet uralkodni!
Azt hiszi a beteg lélek, smucigság maga, eredmény,
Amikor gyarapodik, úgy látja, kevés a keresmény…
Pénzsóvár zsugoriság, krajcároskodás… követelmény!
Nem elég neki az Isten pénze sem, pedig máris sok van,
Csak gyűjti még, minél több legyen a banki ládafiában.
Elkölteni úgysem tudja, mert a fukarsága nem engedi,
Azt hiszi, az övé, és nem használja… magával nem viheti.
Haszonelvű gondolkodás, a cicoma és hivalkodás!
Egyszerű életvitel és nem harácsoló gondolkodás?
Úrhatnámság? Pompa mellőzése, kivagyiság elhagyása?
Ezek biz' nem mennek neki, ezek a természetes...sajátja…
Vecsés, 2015. március 15. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia… + filozófiai meditáció.
A látszat és a tény…
Mint a sötét és fény!
Lehetnek édes testvérek,
De, még szembe is mehetnek…
A látszat, mondhat jót és oly' rosszat,
De ha nem figyelsz, jól elkábíthat!
A tény lehet jó és oly' rossz,
De járhatsz úgy, mint Ikarosz.
Ha jó a hajó, úszik és szárnyal, akár indulhatunk
Nagy vizeken, folyón, és nagy homokhegyen átjuthatunk
Az írásművel, ha, te mérlegre teszed magad
Pellengérre állsz, jaj, ha, mondatod alulmarad.
Az írásművel, ha, te mérlegre teszed magad
Pellengérre állsz, jó, ha ott nem ásod el magad…
Alapból fehér a hó és lehet, hogy fehéres a felhő.
Fehér jégen, fehér a leesett szűz hótakaró kendő…
Ha van egy jó hajónk, akkor már indulás, mehetünk, örülhetünk,
Ringatózva a viharos hullámon, vad szélnek is örülhetünk.
Ha jó az élet, nagyon megérte, hogy mi ide születtünk
Megérte a kínlódás, hosszan felnőttünk, megöregedtünk...
Kéklő, felhőtlen égen repül a boldogság kék madara,
De nem látni, mert egybeolvadnak, mint őzzel az agara.
Ha jó ma a látszat, tegyünk érte, hogy tény legyen,
Tegyünk érte, hogy a kétség tovább úr ne legyen.
A tényt, te vágyod, vagy el is tudod viselni?
Vagy majd az őrületben elkezdesz hisztizni?
Majd, ha már itt az őrület, annak a küszöbén belépsz?
Ez lényeges döntés, mert akkor a látszaton, te túllépsz.
Van bizony, fekete varjú és ott ül a feketerigó
Fekete űrben meg lesben áll az éji, fekete bíró.
De, hogy melyik, melyik, azt megtudni csak, pontos mérleggel lehet,
Itt a látszat nem él, tényt megállapítani méréssel lehet…
Ha látszat, maga a tény,
Mint a sötét és a fény…
Ez egy örök rendelvény…
Ne higgy a látszatnak, az nem vezet sehova,
Ha meg tudsz a tényről... talán, nem oda Buda!
A látszatot az emberek nagyon imádják, akkor van miről morfondírozni,
A tény meg véges, abba a piaci csoportmeditálás bele szokott bukni.
Pedig a látszat nagyon megkeseríti az életet,
Nagy kínt hozhat terád, mert körbe kell járnod a végeket!
Lehet, hogy a látszattal, ha elfogadod, elrontod az életed,
Míg, ha ténynek hiszel, vágányon tartod, éppen kisikló életed!
Ha, tény, hogy fehér ló jön szembe, felugrassz és vágtatsz, mint mesebeli herceg?
Önbecsapás, mert a látszatot éled meg, nem oda születtél, nem vagy herceg.
Ki ezeket szétválasztja és úgy él, ő lehet egy igazi életherceg.
Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József
A látszat és a tény…
Mint a sötét és fény!
Lehetnek édes testvérek,
De, még szembe is mehetnek…
A látszat, mondhat jót és oly' rosszat,
De ha nem figyelsz, jól elkábíthat!
A tény lehet jó és oly' rossz,
De járhatsz úgy, mint Ikarosz.
Ha jó a hajó, úszik és szárnyal, akár indulhatunk
Nagy vizeken, folyón, és nagy homokhegyen átjuthatunk
Az írásművel, ha, te mérlegre teszed magad
Pellengérre állsz, jaj, ha, mondatod alulmarad.
Az írásművel, ha, te mérlegre teszed magad
Pellengérre állsz, jó, ha ott nem ásod el magad…
Alapból fehér a hó és lehet, hogy fehéres a felhő.
Fehér jégen, fehér a leesett szűz hótakaró kendő…
Ha van egy jó hajónk, akkor már indulás, mehetünk, örülhetünk,
Ringatózva a viharos hullámon, vad szélnek is örülhetünk.
Ha jó az élet, nagyon megérte, hogy mi ide születtünk
Megérte a kínlódás, hosszan felnőttünk, megöregedtünk...
Kéklő, felhőtlen égen repül a boldogság kék madara,
De nem látni, mert egybeolvadnak, mint őzzel az agara.
Ha jó ma a látszat, tegyünk érte, hogy tény legyen,
Tegyünk érte, hogy a kétség tovább úr ne legyen.
A tényt, te vágyod, vagy el is tudod viselni?
Vagy majd az őrületben elkezdesz hisztizni?
Majd, ha már itt az őrület, annak a küszöbén belépsz?
Ez lényeges döntés, mert akkor a látszaton, te túllépsz.
Van bizony, fekete varjú és ott ül a feketerigó
Fekete űrben meg lesben áll az éji, fekete bíró.
De, hogy melyik, melyik, azt megtudni csak, pontos mérleggel lehet,
Itt a látszat nem él, tényt megállapítani méréssel lehet…
Ha látszat, maga a tény,
Mint a sötét és a fény…
Ez egy örök rendelvény…
Ne higgy a látszatnak, az nem vezet sehova,
Ha meg tudsz a tényről... talán, nem oda Buda!
A látszatot az emberek nagyon imádják, akkor van miről morfondírozni,
A tény meg véges, abba a piaci csoportmeditálás bele szokott bukni.
Pedig a látszat nagyon megkeseríti az életet,
Nagy kínt hozhat terád, mert körbe kell járnod a végeket!
Lehet, hogy a látszattal, ha elfogadod, elrontod az életed,
Míg, ha ténynek hiszel, vágányon tartod, éppen kisikló életed!
Ha, tény, hogy fehér ló jön szembe, felugrassz és vágtatsz, mint mesebeli herceg?
Önbecsapás, mert a látszatot éled meg, nem oda születtél, nem vagy herceg.
Ki ezeket szétválasztja és úgy él, ő lehet egy igazi életherceg.
Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József
