Hogy ki az én barátom?
Úgy érzem,hogy neked elmondhatom.
Hűséges,okos,bátor.
A házunk udvarán ő az Úr.
Négylábú,okos,és harcos,
és,ha haragszom rá,akkor sem mardos.
A cicámat mindig megkergeti,
de hát ő a nagyobb,így hát megteheti.
A gyerekeket szereti,védelmezi,
így lehet hát őt jellemezni.
Ha hazamegyek már vár reám,
igazán büszke lehetsz te is rá.
Ha jön a postás,akkor nagyon ugat,
a levélhordó így hamar megtalálja a kiutat.
Hűséges társam marad mindig Bodri,
de hogy meddig él,azt sajna nem lehet tudni.

Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Azt hiszed már halálon túli a pillanat, mikor az ütőszeg üres lyukra csattan. Túlélted ,s gondolod tudója lettél a nagy titoknak: Ilyen meghalni. Amikor az ütőszeg golyóra csattan ,akkor megfogod tudni ,milyen meghalni.

Áll a hegytetőn a sima tükrű tó -
Merengő szemmel, mozdulatlanul
A kékes fényű Végtelenbe néz,
Amely színére ráborul.

Acél tükrén a mély, komor vadon
Árnyéka nyugton, álmodón mereng . . .
Sötét ladikként úszik át színén
A barna felhő s messze leng.

Fakó hajnalfény, alkony bíbora
Fürdik vizében, - nap, csillag ragyog;
Vihar lángol fölötte, menny dörög -
Nem torlódnak hátán habok.

És néha mégis - bár csend áll körül
S meg sem rezdül az alvó rengeteg -
Kezd fodrozódni, megmozdul a tó,
S nem tudni: miért?- mélye reng.

Tajtékot fú és hánykódva forr,
Örvénybe' forog torló vizén a hab,
Titkos vihar a mélyén döngve jár,
Hulláma zúg, magasba csap . . .

. . . Mint hegytetőn sima tükrű tó:
Merengő lelkem békén úgy tekint
A kékes fényű Végtelenbe föl,
Amely ragyogva messze ring.

De néha mozdul, hánykódik, dübörög,
Vihar jár benne és örvény kereng, -
Szűk itt a lét, a Végtelenbe vágy,
A mélye reng . . .

Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .