A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején
A múzsák örömmel játszadoznak;
A gyönyörűségnek ezen boldog helyén
Szomorú bánatok nem lakoznak.
Itt szívet újító citerát pengetnek,
Mellyel minden búkat elkergetnek.
Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak;
Melyeket a tudós főkre vonnak.

Vígságot újító szívek tehát jertek
A múzsák múlató seregébe,
A komor gondoktól megújulást nyertek
E gyönyörűségnek mezejébe.
Számkivet innen minden bút Fébus lantja,
Ha tudós újjaival megpattantja,
Önként rabjává lesz a szív Euterpének,
Ha sípjában hangzik ékes ének.

Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával
A bőlcs férfiakat az egekbe,
Az egész világra hangzó trombitával
Fúvall dicsőséget nagy nevekre.
Így leve sok Flaccus, sok Naso, sok Maro
Dicső hirével az égen járó.
Így lettek sokan az élet örökösi,
Akik közt te is vagy, Gyöngyösi.

Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,
Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;
Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,
Ifju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:
Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.

"Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,
Melyet vigaszul hagy a futó remény."
Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek
S fednek születésed érdemcsillagi,
Kire gondolkozni sem szorult magadra,
S minden gondolatod más találja ki:
Ily halál sohasem fog érni tégedet:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz,
Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt,
Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért
Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt,
Ki az érző szívet gúnyosan neveted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

Te, ki földi léted boldog hizlalóján
Nem sejted, hogy benned égi szellem él;
Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád,
Oktalan állatnak is beillenél:
Soha ilyen gyászos nem leend végzeted:
Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet!

Te, utonállója minden pénzdarabnak,
Kit silány éltedhez bilincsel az érc,
Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon
Nem tied egy fillér - örök-évig élsz,
E merényt te soha, soha nem követed:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

És te szellemfukar, ki rideg falak közt
Gyüjtesz a penésznek halott tudományt,
Kit nem érdekel a hitvány földi ember,
Míg a hold lakói állapotja bánt:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet
Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet!

Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz
Olvasztani róla könnyel a havat,
Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen!
Tán így hamarább jön az enyhe tavasz
S béhinti virággal az egyszerü dombot,
Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott.

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet.
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj' isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Hát a mente, hát a nadrág,
Úgy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
"Ej, ráérünk arra még!"

Avas szalonnán élt, mint az idő.
Telt-mult naponta, sárgán görbülő;
szalmát számolt, vagy nézte az eget,
a csillagokban szíve zizegett.

Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött.
Hosszan pipált és lassan köpködött.
Ha förgeteg csapkodta, ballagott -
zúgó vízárnál ült és hallgatott.

Hát így. És most e gyűlő hajnalon
odatopog egy bokor hajadon
s dönög, donog. Hát elbosszankodott
s markos bajszába mormolt, mormogott.

- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem
hulló levélen hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!

Könnyen becsípik proletár-ludak
tapadó bőröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.

Fortyos fazekad gőgben szenvedő?
Megnyugszik minden csapkodó fedő.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik.

No, dalolj, rózsaromboló leány!...
(Igy feledte a lángos lány után,
hogy zokszava bár vág, akár a sás -
erős a sorsunk, mint a csikarás!)