Némán mentem az árban
Esett az eső,
Még azt sem tudtam mi van, vagy mennyi az idő.

SZívemet a horror és a fájdalom tiporta,
Elevenen újraélni csak a balga sorsa.
Rád gondolni újra, s újra fedetlen átok,
Emlékeid meggyötörnek, szíveim szilánkok.
Testünk egyszer egy volt, idő múltán kettő,
Lelkem tiéd rabja lett, a válasz nem kellő.
Eszem már rég elveszett, mélyt a szerelemben,
Keresni sem tudnám, mert nálad hagytam esztelen.

Menekülni nem tudok, a vágy elás, betemet,
Álmaimba menekülni se könnyebb, se nehezebb.
Ringó karodba emelj még, még, újra kérlek, hogy az álom álom legyen, az életem meg élet.

Megtörten, búsan járom az utcát
szemem sarkában könny ragyog,
senki sem szól, senki sem néz rám
csak egy koldus ki mellettem ácsorog.

Reszkető kézzel tartja a markát,
kérve: csak egy kis aprót adjanak!
Hogy tudjak egy kis kenyeret venni!
Kérem! Csak néhány forintot adjanak!

Esdeklő szemekkel nézi az arcom,
megtört szemében sápadt fény ragyog
nem szólok semmit, zsebembe nyúlok
s szótlanul néhány forintot adok.

Hálásan néz rám, s rebegi halkan:
Isten áldja meg érte asszonyom!
Nem is sejti hogy lelkemben mélyen
én is egy kifosztott koldus vagyok!

Milyen sötét és vörös az ég alja
szinte már izzó szikrákat lövell,
mintha ránk sújtana iszonyú haragja
s vöröslő szemével mérgesen figyel.

Haragos szemével villámokat szór le
sűrű záporként ontva könnyeit,
hogy hulló könnyeivel tisztára mossa
s messzire sodorja gyarló bűneink.

Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni
hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,
hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni
hisz nehéz terhemet már alig bírom.

Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!

Hiányzol Anya! Le sem tudom írni
mennyire hiányzik becéző szavad,
mennyire hiányzik gyöngéd érintésed
szíved melegsége, arcod mosolya.

Megadnék mindent egy gyöngéd érintésért
hogy megsimíthassam őszülő fejed,
olyan boldog lennék, ha legalább egyszer
arcom simítaná vénülő kezed.

Hiányzol Anya! Hisz te voltál nékem
borongós időkben minden támaszom,
amikor fejemet válladra hajthattam
egyszerre megszűnt minden bánatom.

Most is rád gondolok könnyező szemekkel
s lélekben próbállak megérinteni,
Te vagy a legdrágább ezen a világon!
Sohasem foglak elfelejteni!