Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,
S szomorún bámul a hold az éjben.

A táj felett megültek
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled
valami mást kerestünk
mind a ketten
te igás lovat
én szeretőt
egyikünk sem az volt
aminek a másikat vártuk
és nem lobbant fel
egyikünkben sem
a rőzselángunk
miközben
egy asztal mint
sanda spicli bennünket
figyelt
tudtuk hogy
talákozásunk
nem lesz több ilyen
te kínodban nevettél
mielőtt felálltunk
nem szóltam én sem
nem tiltakoztam

hideg őszünk lesz
azt hiszem

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.