Idő 
Értékelés 
Értékelés A karácsony, vörös-esti alkonyán
Csillámos hó van kint, a ház udvarán,
Amiben benne ül egy hóember, vártán
És ócska kutya lábos van a kobakján.
Kinn igen-nagyon fúj a szél,
Fáról hull maradék levél.
Mi emberek, tán? már születéskor meghalunk?
Vagy majd, öregen megtudjuk, hogy mi kik voltunk?
Azt nem tudhatjuk, hogy egyszer, mi vár ránk odaát,
De még messze van, élvezzük karácsony csodáját.
Nem messze a kutyaháztól, kertben van a lakhelye,
Kutya nem engedi be a házába, a melegbe?
Hóember kezében, van egy méretes fenyőág,
Ki meglátja, az arcán kiül a mosolyosság.
Surrogást hallani, a vakító hóra, tán? angyalok szálltak?
Elszabadult hörcsögök, hidegben kemény dióágyon hálnak?
Az utcán alig látszik gyalogos? az is siet,
Haza akar érni, ajándékosztásra... miket?
A háztetőn vastag hó van, a kéményt szeretettel öleli,
Neki is karácsony van, szeretetet úgy látszik, nem mímeli.
Az utcán sietőknél is boldog arcokat látok,
Ma este én is csak sok, mesés szeretetet várok?
Ma ne legyen kisírt szem, miből omlanak a könnyek,
Emberek! Szeressük egymást... legyenek örömkönnyek.
Kinéztem az ablakon az utcára, nem láttam síró embert,
De volt, ki még csak most vitte a fát, kezében, mint szúró fegyvert.
Fagyos hideg van, végtére is karácsonyi az idő,
A szívekben, legyen... igaz ünnep van, ez most a kellő.
Vecsés, 2016. június 10. ? Kustra Ferenc
Csillámos hó van kint, a ház udvarán,
Amiben benne ül egy hóember, vártán
És ócska kutya lábos van a kobakján.
Kinn igen-nagyon fúj a szél,
Fáról hull maradék levél.
Mi emberek, tán? már születéskor meghalunk?
Vagy majd, öregen megtudjuk, hogy mi kik voltunk?
Azt nem tudhatjuk, hogy egyszer, mi vár ránk odaát,
De még messze van, élvezzük karácsony csodáját.
Nem messze a kutyaháztól, kertben van a lakhelye,
Kutya nem engedi be a házába, a melegbe?
Hóember kezében, van egy méretes fenyőág,
Ki meglátja, az arcán kiül a mosolyosság.
Surrogást hallani, a vakító hóra, tán? angyalok szálltak?
Elszabadult hörcsögök, hidegben kemény dióágyon hálnak?
Az utcán alig látszik gyalogos? az is siet,
Haza akar érni, ajándékosztásra... miket?
A háztetőn vastag hó van, a kéményt szeretettel öleli,
Neki is karácsony van, szeretetet úgy látszik, nem mímeli.
Az utcán sietőknél is boldog arcokat látok,
Ma este én is csak sok, mesés szeretetet várok?
Ma ne legyen kisírt szem, miből omlanak a könnyek,
Emberek! Szeressük egymást... legyenek örömkönnyek.
Kinéztem az ablakon az utcára, nem láttam síró embert,
De volt, ki még csak most vitte a fát, kezében, mint szúró fegyvert.
Fagyos hideg van, végtére is karácsonyi az idő,
A szívekben, legyen... igaz ünnep van, ez most a kellő.
Vecsés, 2016. június 10. ? Kustra Ferenc
Békacsók...
Csókjaim adom néked. Érzem!
Változz szép királyfivá nékem!
Csókom az ajkadon
landolna nyálason.
Uhh, de csúf vagy! Inkább nem kérem!
?
Upsz!
Upsz! Kifogtam az aranyhalat!
A cseles a horgomra akadt!
Csettintettem egyet,
bekapta a legyet.
Csak hármat kívánhat a rafka!
?
Az aranyhal kívánsága...
Ó, jaj nekem! Nem is kell három!
Fortyog-motyog, mit is kívánjon!
A pikkelyén surrog,
a pofája durrog.
Tudod mit: legyél te a párom!
Csókjaim adom néked. Érzem!
Változz szép királyfivá nékem!
Csókom az ajkadon
landolna nyálason.
Uhh, de csúf vagy! Inkább nem kérem!
?
Upsz!
Upsz! Kifogtam az aranyhalat!
A cseles a horgomra akadt!
Csettintettem egyet,
bekapta a legyet.
Csak hármat kívánhat a rafka!
?
Az aranyhal kívánsága...
Ó, jaj nekem! Nem is kell három!
Fortyog-motyog, mit is kívánjon!
A pikkelyén surrog,
a pofája durrog.
Tudod mit: legyél te a párom!
Te jelented
Hogy mi végre vagyok még ezen a világon?
S mi tartja még bennem a világot?
Honnan az erő, mi felkelni sarkall?
S mi késztet túlélni egy újabb nappal?
Oly sok a kérdés, mi felötlik bennem?
Mért kéne mindig, még tovább mennem?
Sokszor a választ én magam sem tudom,
Csak súgja valami: Ki kell még tartanom!
Hisz az új napon arcod tán újra láthatom,
Tán fülembe susogsz még jövendő hajnalon?
Törékeny alkatod bár karomban tarthatom,
És ajkaid érezni vágyom az ajkamon!
Bár én lehelhetnék álmot a szemedre!
Tarthatnám kezedet többször a kezembe!
Ezért vagyok hát újra, nap-nap után,
Remélni, szeretni, vágyni valami után.
Szeretnélek magam mellett tudni Téged!
Hisz azt jelented nekem, mint másnak az élet.
Mint pacsirta madárnak az ébredő határ,
És mint határnak a pacsirta madár?
Nem lőn egymás nélkül sem éjjel és nappal,
Se vérvörös alkony, se mámoros hajnal.
Nincs tűz a füst nélkül és villám se hangtalan,
Mindennek párja van. Én mért lennék pártalan?
Te jelented nekem a napot az éjben,
Ahogy megmártózol velem a végtelen kéjben,
Te vagy a villám is, a te fényed tölti be az eget,
Te vagy a gyermek, ki oly vígan sárkányt ereget?
Tücsök vagy, a rét zöldjének hangja,
Maga vagy a boly. Egy szorgos, kicsi hangya.
Te vagy a szivárvány; szellő, tikkasztó napokon?
Mit jelentesz nekem? Tán el se mondhatom.
Hogy mi végre vagyok még ezen a világon?
S mi tartja még bennem a világot?
Honnan az erő, mi felkelni sarkall?
S mi késztet túlélni egy újabb nappal?
Oly sok a kérdés, mi felötlik bennem?
Mért kéne mindig, még tovább mennem?
Sokszor a választ én magam sem tudom,
Csak súgja valami: Ki kell még tartanom!
Hisz az új napon arcod tán újra láthatom,
Tán fülembe susogsz még jövendő hajnalon?
Törékeny alkatod bár karomban tarthatom,
És ajkaid érezni vágyom az ajkamon!
Bár én lehelhetnék álmot a szemedre!
Tarthatnám kezedet többször a kezembe!
Ezért vagyok hát újra, nap-nap után,
Remélni, szeretni, vágyni valami után.
Szeretnélek magam mellett tudni Téged!
Hisz azt jelented nekem, mint másnak az élet.
Mint pacsirta madárnak az ébredő határ,
És mint határnak a pacsirta madár?
Nem lőn egymás nélkül sem éjjel és nappal,
Se vérvörös alkony, se mámoros hajnal.
Nincs tűz a füst nélkül és villám se hangtalan,
Mindennek párja van. Én mért lennék pártalan?
Te jelented nekem a napot az éjben,
Ahogy megmártózol velem a végtelen kéjben,
Te vagy a villám is, a te fényed tölti be az eget,
Te vagy a gyermek, ki oly vígan sárkányt ereget?
Tücsök vagy, a rét zöldjének hangja,
Maga vagy a boly. Egy szorgos, kicsi hangya.
Te vagy a szivárvány; szellő, tikkasztó napokon?
Mit jelentesz nekem? Tán el se mondhatom.
Elmúltak a nyarak, az ősz,
és még mindig várok rád,
mintha csak álmodnék,
felettem a nyírfa suhog,
némán hallgatom moraját.
A tó vizén sodródó fűzfalevél,
mint papírcsónak, ring,
benne leheletüzenet,
talán egy sóhaj, egy gondolat,
ki tudja, mit visz a szél.
Merengőn nézem
a csillanó vízcseppek árját,
hol arcod tűnik fel,
vagy a képzeletem csal,
vagy tényleg ott vagy...
S egy pillanatra megállt az idő,
és ott voltál...
és még mindig várok rád,
mintha csak álmodnék,
felettem a nyírfa suhog,
némán hallgatom moraját.
A tó vizén sodródó fűzfalevél,
mint papírcsónak, ring,
benne leheletüzenet,
talán egy sóhaj, egy gondolat,
ki tudja, mit visz a szél.
Merengőn nézem
a csillanó vízcseppek árját,
hol arcod tűnik fel,
vagy a képzeletem csal,
vagy tényleg ott vagy...
S egy pillanatra megállt az idő,
és ott voltál...
Az önmagukat túlzón szerető emberek,
Sosem a megbízhatóbb, legbátrabb emberek.
Nem lehet egy embertől olyat követelni,
Amire nem képes, nem adatott meg neki.
A halál óráját, nem lehet megválasztani,
Időpontra, célszerű nagy türelemmel várni.
Persze élet faramuci, közbejöhet bármi...
A környezeti csend már izgatottá válik,
Látni, a távolban már többször is villámlik?
Én békésen elalszok, csend, javamra válik.
Az élet nagyon igazságtalan, sokszor meg durva,
Én -sok szépet kaptam- köszönöm fél térdre borulva.
Karod kemény, rideg és érzéketlen, ahogy ölelő,
Szerelmed már nem érzem, olyan, mint egy régi temető?
Nagyságos uram, ön egy nagyszerű, jóságos ember,
Köszönöm, hogy ötven botütéssel... még agyon nem ver.
A pletyka táplálja a gyűlöletet, fokozott terjedésben,
Mint a láng, az elállt esőben, a szép kis fenyőerdőben.
Mocsár mozdulatlanságában, belesavanyodik az agyvelő,
Már nem is tudja, hogy milyen is a szép, napfényes, virágos mező!
Bombamentesítőknél dolgozok, mint öreg katona, ó, én magányosan!
Sokkal jobb, egyedül repkedni, mint tandem ernyővel lezuhanni párosban?
A Titanicot úgy építették, hogy az teljességgel elsüllyeszthetetlen?
Robbanás volt... tagadják, óceánban megtalálták négyezer méter mélyen?
Az emberek világának egyik, legundorítóbb vonása,
Hogy az áldozat immár nem számít! Minden hős-jogvédő, csak a
Terheltet védi, mert csak annak -bűnösnek- van emberi joga!
Vecsés, 2019. március 17. ? Kustra Ferenc - Gondolatok oximoronban?
Sosem a megbízhatóbb, legbátrabb emberek.
Nem lehet egy embertől olyat követelni,
Amire nem képes, nem adatott meg neki.
A halál óráját, nem lehet megválasztani,
Időpontra, célszerű nagy türelemmel várni.
Persze élet faramuci, közbejöhet bármi...
A környezeti csend már izgatottá válik,
Látni, a távolban már többször is villámlik?
Én békésen elalszok, csend, javamra válik.
Az élet nagyon igazságtalan, sokszor meg durva,
Én -sok szépet kaptam- köszönöm fél térdre borulva.
Karod kemény, rideg és érzéketlen, ahogy ölelő,
Szerelmed már nem érzem, olyan, mint egy régi temető?
Nagyságos uram, ön egy nagyszerű, jóságos ember,
Köszönöm, hogy ötven botütéssel... még agyon nem ver.
A pletyka táplálja a gyűlöletet, fokozott terjedésben,
Mint a láng, az elállt esőben, a szép kis fenyőerdőben.
Mocsár mozdulatlanságában, belesavanyodik az agyvelő,
Már nem is tudja, hogy milyen is a szép, napfényes, virágos mező!
Bombamentesítőknél dolgozok, mint öreg katona, ó, én magányosan!
Sokkal jobb, egyedül repkedni, mint tandem ernyővel lezuhanni párosban?
A Titanicot úgy építették, hogy az teljességgel elsüllyeszthetetlen?
Robbanás volt... tagadják, óceánban megtalálták négyezer méter mélyen?
Az emberek világának egyik, legundorítóbb vonása,
Hogy az áldozat immár nem számít! Minden hős-jogvédő, csak a
Terheltet védi, mert csak annak -bűnösnek- van emberi joga!
Vecsés, 2019. március 17. ? Kustra Ferenc - Gondolatok oximoronban?
