A költő tollával harcol a vírus ellen

Megfáradt időkön meghal a remény,
Az anyaföld is könnyezik szegény.
Mélabús idők jöttek koronavírussal,
Olvad a jéghegy is, mit tegyünk magunkkal?

Szájmaszkok villannak, bár jön a tavasz,
Hol ér el bennünket, fél most a magyar.
Mossunk gyakran kezet, ezt meg kell tenni,
Ne gátoljon meg bennünket ebben senki.

Ki tudja, mi van még a levegőbe`,
Ne járkálj, maradj otthon egyelőre.
Saját foglyunk vagyunk, vigyázunk magunkra,
Ne tegyünk terhet mások` és magunkra.

Heves megye, Tarnazsadány

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

Messziről jöttél, Tifani,
Várt már papi, mami.
Száll messzire kacajzsivaj,
Pillangókergető gyerekricsaj.

Nyári vakáción jöttél
Fecskecsicsergéssel.
Adrikát is hoztad
Nyárnak örömével.

Ha majd elmégy,
Csend borul Tarnazsadányra.
Nagy fájdalom ül majd erre a tájra.
Széllel szembeszállunk.

Tifani, Adrika, Amira, Pati és Balázska
Vén napjaimnak örömhurrikánja.
Hófehér reggelek, suhannak az évek,
Ki tudja, látlak-e még, gyorsan telnek az évek.

Tifani unokámnak

A hajnal csodás fényével ébresztett,
De te nem vagy már mellettem.
Elmentél...
Oly nyomasztó szomorúság tölti el a szívemet,
Csend vesz körül.
Néma láz gyötör.
Én várok rád egy életen át.

Álmaimban újra látlak,
Selymes hajad illatát fújja a szél.
Kedves emlékképek
Mind terólad mesélnek.
Te vagy a mindenem,
Őrült szívdobbanással lélegzek tovább.
Ez fájó szerelem.

Nélküled minden perc kín és fájdalom,
A poklok kínja ölel át!
Lelkem felsír, zokog a múltunk emlékein.
Évekkel ezelőtt hűséget ígértél,
Én már nem tudlak elfelejteni.
Bánatos szívvel járom az utcát,
Nincs életem, mióta elmentél.

Nem múlik el a fájdalom,
Nem látlak már...
Jöjj vissza, kérlek!
Elviselek bármit érted.
Beleőrülök, én várok rád!
Nem tudom elfelejteni ezt a szerelmet,
Sötét, elhagyott utcákon bolyongok nélküled.

Lassan szétesik
Szerelmünk mennyországa.
Hol vagy?
Merre jársz?
Nélküled semmis az életem.
Te hozzám tartozol!
A hajnal csodás fényével ébreszt - nélküled már.

Indiából jöttünk
Végtelen utakon.
Gyanútlanul, békén
Énekeltünk egykor.
Bámulták a gádzsók
Díszes öltözékünk,
Igénybe is vették
Kovácsmesterségünk.
Colári cigányok szőnyeget kínáltak,
Beás cigányaink a teknőket vájták.
Romungrók zenéltek vagy a vályogot verték,
Szorgos népünket akkor megbecsülték.
Echós szekerekkel
Jártunk falut, várost.
Még sokáig űzhettük iparos világunk.
Mária Terézia ezt is betiltotta,
A vándorlást betiltotta, és az iparengedélyünk végleg betiltotta, már nem tudtunk adózni,
Elszegényedésünk okát itt lehet vitatni.
Megengedték letelepedésünk,
De nehezen fogadták beilleszkedésünk.