Merengő bolondság

Merengek az úton fázva,
S nem talál rám az árva.

Lépked a hó, lépked a tavasz,
Még is mit vár a kaland?

Vajon hová sodor a szél,
Mitévő legyen az éj?

Lépkedek a hóba, mint az elveszett,
S nem találom a jelmezem.

Lépek az útra, egyet, kettőt, s majd hármat is,
Melyik lesz a számom félve is?

Dacolva megmutatom,
Képes vagyok szeretni!

Küzdve, küzdeni,
Ha krémes a puszedli.

Hosszú még az út,
S lépkedek csupán,
A paródiának vége,
Köszönöm a dumát.

Mint régi tévén az oszciloszkóp
ha szétszaladt s szétesett a kép,
úgy tűnök el én, kaleidoszkóp
bont színes kockákra, és miképp
egy mocsár böffen egyet a pokol
nyel nagyot, s már nem leszek sehol.
Két kézzel szórtam szerte napjaim,
eljátszottam létem, talmi fény
volt reflektor rajtam, az álmaim
nem ébredtek, vágy vitt, a törvény
nem nekem íródott, lelkem, szívem
szabad maradt, hát én így éltem.
Nevetve búcsúztam, hittem vége,
könnyű volt, magamra maradtam,
mert éltem, talán már ezer éve,
lángolva égtem - elfáradtam,
és jöttél, Isten újat teremtett,
más lett a világ, értelme lett.
Élni akarok, érted, miattad,
szeretni, mint még soha-soha,
veled élni, látni mosolyodat,
és ölelni minden éjszaka,
vedd hát két kezedbe létezésem,
szeress - és fogadd el szerelmem.

Horvát Jánosné
Óh... be szeretnék sokszor vándorfelhő lenni,
Halkan suttogó széllel szobádba repülni,
Gyönyörű szemedbe nézni, csókolni a szádat,
Veled tölteni hosszú-hosszú éjszakákat.

Szeretnélek szeretni,
Karjaimmal lágyan átölelni,
Odabújni hozzád a csendes félhomályban,
Szeretni téged a végtelen éjszakában.

Álomba ringatnálak ölelő karommal,
Altatnálak halk, suttogó szavakkal,
Nézném álmodó, csodaszép arcodat,
Simogatnám szép selymes hajadat.

Várj, ne menj el még, egy csókkal tartozol nekem.
Várj... ne menj, ne legyen itt vége, még nem lehet.
Ne törd össze a szívemet, ne kavard fel a lelkem.
Kellesz nekem, te hozzám tartozol, kedvesem.
A csókod elvesztettem, szívem most nagyon fáj.
Hibám mint dühös tenger hulláma most arcomba vág.
De higgy nekem, kellesz nekem, kell a vágy, és kell a szerelem.
Kell a csókod, lelkünk vad tánca, illatod magával ragadó bája.
Míg az álmos hajnalt nem váltja a hűvös, mély sötét, és
ringat minket nappal és éj, én szeretni foglak ,ne félj.

Nem várlak többé

és többé nem kereslek

nekem már ami voltál

azt nem jelented ,nekem már

semmit sem jelentesz

Hosszú ideig vártalak

téged, koslattam utánad

mint magányos farkasok

az éjszakában s vágyakoztam

hogy szoknyádat levessed

de eltört a varázslat ,

s bár őrzöm még a csodádat ,

a lábod ívét, a csípőd hajlatát,szádat

többé nem kereslek

hiába zuhog az igézet

vannak még

akik szeretni szeretnének !

most eltört a varázslat

zárd hát magadra az éjszakádat

vagy kóborolj máshoz

Én: én vagyok, neked már csak

nagyság, magasság és mélység

neked már csak idegenség

s többé nem várlak

nem várom már a csodákat

virágaimat rád tékozoltam

arcomat már-csak patakok

mossák, mosolyom már-csak

megfáradt sikoltás

de nem bánom ! Ami volt, volt

ami nem, nem !

Élj boldogan!