Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.

Ne akkor hozz nekem virágot,
mikor már végleg elmegyek!
Ott már a vöröslő rózsák
nem nyílnak. Elhalnak velem.

Hiába ontasz majd könnyet,
akkor már nem fáj nekem.
Csak csönd lesz, s beterít lágyan
az éjszaka sötét köpenye.

Ne akkor sírj mikor késő,
ott már nem látom könnyedet!
Ott már csak hűsítő harmat
lesz, amely síromra pereg.

Ne akkor jöjj mikor késő!
Ott már nem hallom léptedet!
Most jöjj, amikor várlak,
s titokban érted reszketek!

Ne akkor mondd, hogy szerettél!
Most mondd, míg itt vagyok veled!
Hisz oly gyorsan múlik az élet,
mint a lepergő homokszemek.

Évszakok jönnek, évszakok mennek,
az ősz már vészesen közeleg,
fázósan húzom fel kötött kabátom,
oly hűvösek a reggelek.

Tegnap még forró napfény tűzött,
egyre ontva a meleget,
most a hideg szél fújja az arcom,
s úgy fázom, szinte remegek.

Tegnap még szerettél forró tűzzel,
s mára nem maradt semmi sem,
csak hamu, mely néhol füstölög még,
de nem szítja már fel semmi sem.

Most hideg szél fúj, kioltva bennem
minden apró kis parazsat,
a tűzből, amely tegnap még lángolt,
mára már semmi sem maradt.

A melegség, mely tegnap még vonzott,
kihűlt. Nem áraszt meleget,
most itt ülök némán, hideg szobában,
s fátyolként borul rám a csend.

S mégis: oly hűvös nyugalom jár át.
Nem hiányzik már semmi sem,
csak a hamu, mit szél fúj a szemembe,
néha még attól könnyezem.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.