Vissza fog térni még egy kis időre
a nyár is, amely most néma búcsút int,
fáradt szemeit lehunyva, tartva,
valahol most még mélyen álmodik.

Könnyes szemekkel néz le a földre,
szemében most is bágyadt fény ragyog,
majd a szeptemberi napsütésbe érve
aranyló sugara újra felragyog.

Vissza fogsz jönni te is, nemsokára,
tudom, lesznek még közös holnapok,
s együtt érünk a szeptemberi fénybe,
mikor az ősz az ablakon kopog.

Vissza vágysz majd, ha őszi lombhulláskor
fáradt szíved majd újra feldobog,
s hideg szobában, ágyad szélén ülve
nyirkos ősz csókol majd csak homlokon.

Visszajössz majd a szeptemberi nyárral,
hozzám száll most is titkon sóhajod,
nappal tagadod, de párnádon éjjel
titokban most is néma könny ragyog.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Fejét kérges kezére hajtva,
nézett fel a fénylő napra.

Ő volt társa és ellensége,
tőle függött a vetése.
Ragaszkodott ő földhöz, röghöz,
minden apró göröngyhöz.

Örökké arról mesélt nekem,
milyen lenne az életem,
ha nem lenne nekünk itt a föld,
amin eddig annyit gürcölt.

Az élet akkor nem ér semmit,
nem szedhetnénk akkor krumplit.
Mondta nekem az én nagyapám,
hittem is neki bizonyám.

Egyszerű ember volt nagyapám,
nem ismerte a nagy világ.
Mikor végleg lehunyta szemét,
a földjén nyugtatta kezét.

A föld, a rög, mit úgy szeretett,
már semmi mást nem tehetett,
csak befogadta őt magába,
eggyé váltak a halálba.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.

Sötét hajad már régen őszbe fordult,
de én éppen úgy szeretem,
mint mikor először lobbant a szélben,
míg hozzám jöttél a parti fövenyen.

Szemed is megtört. Arcod is sápadt,
de most is oly kedves énnekem,
s szemeid, mint az esthajnalcsillag
most is úgy ragyognak nekem.

Elszállt az idő, s vele egy élet,
de most sincs számomra kedvesebb,
mint a te kezed, mely oly szelíden érint,
hogy ma is éppen úgy megremegek.

S ha eljön egyszer az utolsó óra,
csak annyi lesz minden óhajom,
hogy a te szemed csillogását lássam,
s még utoljára öleljen karod.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.