Kereslek téged minden percben,
agyamban minden gondolat,
tehozzád száll minden rezdüléssel
mely a szívemből felszakad.

Kereslek téged minden éjjel,
magamban látom arcodat,
simítanám, hisz úgy hiányzik
tetőled minden mozdulat.

Kutatnálak fáradt szememmel,
de nincs más, csak kopár kőfalak,
melynek sarkába sűrű hálót
szőtt a pók, amely ott maradt.

Keresnélek, és egyre hívlak,
de te nem hallod. Hol maradsz?
Miért nem küldesz csak egy hangot,
melyből megtudom merre vagy?

Tudod, hogy mennék egyetlen szóra,
mint egy száguldó gyorsvonat,
úgy fáj miattad bolond szívem.
S félek. Félek, hogy megszakad.

Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád.
Nem kell a szó, ne mondj most semmit,
csak csönd kell,ne tétovázz.
Bújj hozzám kérlek, had érezzem
orromban bőröd illatát.
Nem kell a fény. Jó a sötétben,
Hiszen a szemed világít reám
a homályban, akár egy csillag,
mely az égboltról néz reánk.
Ölelj át. Ahogyan én is.
Nem kell most hidd el semmi más,
csak melegség, mely belőled árad,
mely úgy fűt fel, akár a láng.
Olyan jó. Maradj még: kérlek.
Ma éjjel vigyázz reám,
hisz tudod, annyira félek,
oly sötétek az éjszakák.
Szeress úgy, ahogyan én is.
Szelíden, türelmesen
Szeress, és törd át a gátat,
amely még köztünk lehet.
Hidd el, hogy szeretlek én is,
mint a legtisztább levegőt,
mely felfrissít engem, és éltet,
testembe adva új erőt.
Szeress, hisz ki tudja, holnap
mivé válik az életünk,
most szeress, ki tudja holnap
mi vár ránk, mire ébredünk.

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Mit bánom én azt, hogy kik voltak ősei,
És hogy milyen nyelven beszélnek szülei.

Lépjen szembe velem mosolygó arcával,
Fogadjon el engem erénnyel, hibával.

Süllyedő világban együtt botladozzunk,
bármily nehézségben mi együtt maradjunk.

Csak legyen mellettem, kinek szép erénye,
csillogjon szemében megértésnek fénye.

Legyenek alkalmak, mikor szépet mondunk,
melytől tiszta szívből elcsuklik a hangunk.

Életünk teljen el egymás mellett állva,
végzet által legyen bármelyikünk árva.

Sírig megmaradjunk egymásnak támasza,
közös boldogságunk igaz varázslata.

Majd később, mikor ébren ér a hajnal,
s nem talál már fátyolos szemed,
akkor érzed, mit jelentett néked,
s milyen szép volt ez a szerelem.
Majd később. Most nem értenéd úgysem,
milyen sokat ártottál nekem,
nem láttad az arcom könnyben úszva,
s mily fájdalmat okoztál nekem.
Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,
s keresnél, de nem leszek veled,
bús magányban, éji sötétségben
nem lesz, aki ott legyen veled.
Majd később. Mikor annyira hiányzom,
hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,
akkor fogod megérteni végre,
mért mentem el tőled hirtelen.
Majd később. Mikor leszáll majd az este
rád terítve égi köpenyét,
nehéz súlyként vállaidat húzva,
sötétbe ránt, s nem látod a fényt.
Mikor majd a kezedet kinyújtod,
s nem érint csak nyirkos kőfalat,
melyről könnyként gyöngyözik a pára,
könnyeivel mosva ujjadat.
Akkor fogod megérteni végre,
hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,
s mennyire fáj egyetlen egy szó is,
éles tőrként szúrva szívedet.
Majd később. Ha már visszasírnál engem,
s könnyeidben szinte elveszel,
akkor bánod mért hagytál elmenni,
de akkor már késő. Nem leszek.