„ NE PARÁZNÁLKODJÁL! ”
Írta: Poór Edit

Így szól Isten parancsolata,
Mellyel lelkek fluidszálát óvja,
A testnek, szellemnek, léleknek,
Egységesnek kell maradnia.

Ki szembeszegül e paranccsal,
Vétkezhet testtel vagy lélekkel,
Véthet akárcsak gondolattal,
Csábító érzékiségekkel.

Isten törvénye a házasság,
Házasságon túl paráznaság,
Testek kapcsolódásaikor,
Lélek fluidszálakat sodor.

Ami lezárt volt földi létben,
Sodrás által megnyitja éppen,
A nehéz terhek, betegségek,
Bűn miatt már el nem kerülnek.

Mit a bűnnel magához vonzott,
A lelki fluidszál megbomlott,
Romlott érzés mit tovább adott,
Igaz érzés bepiszkolódott.

Mindahány lélek fel van fűzve,
Istenhez vezetnek szálaik,
De bűnös utakat követve,
Az Úrtól így eltávolodik.

Bolyong csak e földi világban,
Oly keserűen elhagyatva,
Majd, ha Istenhez kezét nyújtja,
A boldogságot megkaphatja.

Az Isten hat nap teremtette
Tökéletesen szép világot,
A hetediket megszentelte,
És nem végzett semmilyen dolgot.

Hat napon mindig munkálkodjál,
Hetediket pihenni hagyjál.
Megemlékezzél, megszenteljed,
Újabb hat napra erőd gyűjtsed.

Ne csak majd pihenéssel töltsed,
Hanem szellemed is fejlesszed.
Olvassál, avagy imádkozzál,
Lelki fejlődésben haladjál.

Fizikai és lelki tested,
Harmóniában kell, hogy legyen.
Élő nyugalommal feltöltsed,
E napon örömmel pihenjen.

Ez a negyedik parancsolat,
A teremtő Isten személye,
És a földi ember személye,
Között, képez átjáró hidat.

Ha az Urat mindenek felett
Teljes lelkedből szereted,
Parancsolatait megteszed,
Fejlődésedben célhoz vezet.

Minden hétnek egyetlen napja,
Nyugalomé, megpihenésé,
A célhoz érés jelképéé,
Melyet átsző Isten áldása.

Hagyd a földi dolgot békében,
E helyett a lelked ébredjen.
Úrnak szentelt nap reggelére,
Ébredj szent, méltó szeretetre.

Ő óhaja az, hogy lebontsa,
A földi élet búját ? baját,
Keserűségét, fáradságát,
Lelkeinket felszabadítsa.

Megszentelve, szárnyat növesszen,
Szellemünk feljebb emelkedjen,
Majdan végcélunkhoz vezessen,
Az Ős hazában megöleljen.

Az ég mennydörgött és villámlott,
Csipkebokor lángja felcsapott.
Az Úr hangja mindent áthatott,
? Én vagyok a te Urad, Istened?

Ekként szól az Úr Sion hegyén,
Visszhangzik ma is szívek mélyén.
Ember szeresd a Te Istened,
Ki téged a földre teremtett.

Őt illeti minden tisztelet,
E létben csiszolja lelkedet.
Emeld alázattal szívedet,
Ő általa nyersz majd kegyelmet.

Ne kételkedj Atyánk létében,
Megszabadít Ő kétségtelen.
Akár a vérzivatarokon,
Akár úszó könnytengereken,

Kiszabadít és hordoz téged.
De nem úgy, ahogy Te akarod,
Fogva tart önző gondolatod,
Eltévelyedett ember lélek.

Hanem hallgasd az Úr beszédét,
Keresd és éld az Úr törvényét.
A fényutadat megtalálva,
Gondjaidat tedd oltárára.


A Sinai hegy mennydörgését,
Felváltja az idő múlása.
Épp úgy csendes szellőként,
Lágyan, de szól az Úrnak hangja.

? Én vagyok a te Urad, Istened?
Hangzik időtlen ? idők óta.
Örökké él az Isten szava,
Ha hisz vagy nem e föld lakója!

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk

Két falevél
az őszt hozó szélben
az élet fájáról lehullva
könnytelen, zörgő avarként
kapaszkodik a múltba.
Tegnap még fönn,
hűs árnyat adva
friss szellők zenéjén
vidáman kacagva
minden élőnek a reményt nyújtva
Ma révedezve.kérdik
- hová lett a nyár?
sodródnak kelletlen
a tölgy, a fűz
a nyár.
Saját fáját vesztve
új talajt keresve
idegen tájakon a két csatangoló
még egy kicsit élni .../akaró
míg/ eljön s hullni kezd a hó .