Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.

Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.

Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.

Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.

Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.

Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.

Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.

Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.

A híd ívén állva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

Őszben áll
Ráncosodó korom
A fásult lélek
Kérges palástja
A tavasz a nyár
Hol van az már
Csupán pár emlék foszlány

Ajándék a reggel
Minden naplemente
Az elszáradt leveleket
A szél már leverte
Sorvad a hit
Sok remény-terv
A tavaszom s a nyár
Már mögöttem jár

Pár emlék foszlány
Porosodott képek
Szemüvegen át
Kacsintok felétek
Óhajom szerény
Csendes a gondolat
Az Isten talán
Meghallja hangomat
Jól jönne még pár
Tavasz és nyár
Kiket úgy szeretek
Maradhassak veletek

Kicsi egér cini-cin
Szánkázott egy kék frizbin.
Nem vacogott, szomorkodott
Vidáman egy csúszdán siklott
Le a hóba nagy sebesen.
Így mulatott ő a télen!
Nem baj ha fagy, vagy fúj a szél!
Ugrándozik a kis egér.

Óvaintik rokonai reszketve,
Gyere pajtás az oduba izibe!
Az a világ nem nekünk lett teremtve!
A biztos fészek itt van lent az üregbe.

Az intő szóra a kis pajkos nem figyel.
Tovább csúszkál a megtalált frizbivel.
Jó a móka a hidegben....melegít!
Sopánkodás a fagy ellen nem segít.
Fütyörészik egerünk most a kertben,
Csak a nóta...az mi számít e percben!

De...
Felfigyelt a víg egérre a macska.
Vacsorára megfelelne a csacska!
Oda osont sompolyogva csendesen,
Majd nagyot ugrott a vadászunk hirtelen.

De...
Az árnyéka elárulta a bajszost.
Terítékre nem kerülök én biz most!
Fürge ám az apró lábú kis szürke,
Cseles ívvel elszaladt hát előle.
Futott-rohant a legközelebbi lyukba,
Elmaradt igy ez a mai vacsora.

Az esetből okult mindkét állatunk.
Nem árt hogyha óvatosabbak vagyunk!