Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.

Embernek maradni e bűnös világban
néha már annyira nehéz,
mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,
amely már porlik szerteszét.
Mintha süket füleknek szólnál!
Bármilyen hangos a beszéd,
nem sérti fülét. Meg sem hallja,
bármilyen szépen beszélsz.
Embernek lenni érző szívvel,
amikor nincs már remény,
s kétségbe esve vigaszra várni,
ne tudd meg, milyen nehéz.
Mégis: próbálj meg ember maradni!
Ne állj be azok közé,
kikben lassan már több az állat
ma. Mint az emberi erény.
Te csak menj tovább emelt fővel,
s mutasd az utat. Ne félj!
Mindig lesz, aki úgy követ majd,
Akár az árnyék a fényt.

Ki tudja miért hullajt a rózsa
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?

Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?

Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.

Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.

Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.

Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.

Nem szerettem így senkit a földön,
s félek. Félek, hogy elveszel,
mint az árnyék a vaksötétben,
mit az éjszaka eltemet.

Magamban látom most is arcod,
olyan furcsa most énnekem,
mintha valami láz gyötörne,
és most annyira féltelek.

Nem mondod el. Én mégis megérzem
rögtön, ha valami bánt,
olyankor halványul a fény is
szemedben, s nem nézel rám.

Gonosz a sors, és ezernyi gondot
rakott a vállunkra már,
szúrós tövisét egyre nyomva
bőrünkbe, s annyira fáj.

Mégis átvenném vállaidról!
Az enyém megszokta már,
de nem tudom. S annyira kínoz,
szinte a húsomba váj.

Imádkozom. Kérem az Istent.
Ne rakjon több súlyt reánk!
Oly sok a gonosz! Mért nem rakja
azokra, kiknek kijár?

Néha oly nehéz erősnek lenni,
roskatag lábunk megremeg,
ahogy a szél fúj a zizzenő fák közt,
megrezegtetve a levelet.

Néha annyira nehéz a súlyunk,
mégis küzdünk, mert érdemes.
Hiszen nekünk kell új erőt adni
azoknak, kik oly kedvesek.

Mellettük lenni, mikor a hajnal
kibontja első sugarát,
s csillapítani fájdalmát annak,
ki már attól fél, nincs tovább.

Biztatni kell, hatalmas hévvel,
saját erőnkből adva át
mindaddig, amíg érezzük azt, hogy
újult erővel küzd tovább.

Meg kell ragadni minden percet,
s míg van a lelkünkben lázadás,
le fogjuk győzni bármi áron,
a feltornyosuló akadályt.

Úgy ébredjünk fel minden reggel,
hogy higgyük: azért is van tovább!
S minden apró kis kézfogásban
érezzük azt, hogy mily csodás.