Fújj a szél, pengeti a kopasz-ág húrokat,
Mi meg... csendesen gyászoljuk a holtainkat.
Tömegsírban már a barát, a sógor… ő is elesett,
Egyik sem túlélő harcos, haza ő már sosem mehet.

Fekszünk ketten a géppuskaállásban, közben betakar a hó,
Komámmal vagyok, de már nem beszélgetünk, nincs mit, nincs, halihó!
Tegnap még énekeltünk, bele a hidegbe, pár magyar nótát,
Mára már, társak hiányában, csak elkerekítjük a cifrát…

Tömegsíroknál, már a kopjafákat is többszörös lövés érte,
Ez is jelzi, az elesett hősöknek, katonáinknak, nincs vétke.
Szemben a túlerő, amivel vesztesen vívták a harcot,
Vérükkel öntözték, pirossá tették a fagyos hó-síkot.

Fegyvercsörgés, tank-lánctalpnyikorgás, csúszkáló ló pata zaja,
Élettől éppen elbúcsúzó katonák utolsó sóhaja…
Közönyösen nézzük ezt a megrázó élményt, biz’ csapong a képzelet,
Valós a csatazaj, a hideg, ellövik a fagyérzékeny füleket…

Úgy látszik, nekünk a háború bizony a mindennapi élet része,
Nincs az a kis-tigris, amihez hozzábújva a melege ne kéne.
Behívót kaptunk és idehoztak a hazát ellentől megvédeni,
Meg is ígérték, nem tart soká, nyárig, nekünk attól nem kell féleni!

A szél, talán hiszi is, hogy minden jó, ha nekünk játszik vad dallamot,
És ha eláll, akkor tisztán halljuk az induló harckocsi rohamot…
A véresre festett, megfagyott síkon, rögtön megfagy a lehelet…
Sok bajtársunk van, a családjuknak mi visszük haza a lelkeket…

Még nem tudott, hogy fogunk-e még mi itt valaha is énekelni,
Vagy csak a kegyetlen hideggel fogunk a végsőkig megküzdeni…
Otthon vár család, a gyerek, tehén, ló, lassan már szántani kellene,
De előbb haza kéne menni, énekelni… ne csak holtak szelleme…

Vecsés, 2016. augusztus 19. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

Ha boldog nyugalomra vágysz, mi nem örök,
S a pillanat boldogsága van csak, mi nem örök,
Akkor mielőbb változtass az életeden, mi nem örök.

Ha nem elégszel boldogságával, mi jut neked,
Pedig minden van és meg is van neked,
Akkor téged, a jó, a szép és minden feled...

Ha a lelki felemelkedés vigaszára van szükséged
És ha a pillanat boldogsága emel fel téged,
Akkor ezt csak élvezd, így emeld fel éned!

Ha ki akarsz törni, mert zűrzavaros az életed
És ha a pillanat boldogsága segít ebben neked,
Akkor életen át tedd… és magasztosul éned!

Vecsés, 2013. április 29. – Kustra Ferenc József

Álmomban lebegve árny-fény voltam
Ez ellen bizony én nem harcoltam…

Árnyam voltam és igy erre is még emlékeztem,
De jött a viharos szellő, törölni emlékem…

De júj, megszólalt a mobilban a jelzés
Így viharos szellő tűnt’… nem is volt törlés.

Vecsés, 2025. augusztus 16. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

[pamflet]

Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.

Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.

A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.

A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.

- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!

Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.

Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.

Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.

Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -

Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.

- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.

Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.

Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.

- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.

A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.

- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.

Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!

Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!

Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.

- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!

Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.

A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.

Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!

A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -

- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.

Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.

Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.

- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.

E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.

Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.

Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.

Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...

Pest-Buda 2012. június 4.

Én vagyok a tenger
Minden élet Ős-anyja
Én öleltelek át a lét kezdetekor,
S velem ér majd véget a lét napja.
Óvd hát szülő anyád méhét,
Mert ha te leszel gyilkosa:
Nem lesz ki sirasson majd,
S új léted sem lehet többé soha.

( Pest-Buda 2011 )