Hajnal dereng csipkézett már,
Vacog a táj halkan.
Eső nélkül dagad a sár,
Köd hömpölyög lassan.

Birka bőgés a karámban,
Pásztort várja reggel,
Kong a kolomp nyáj nyakában,
Mire a nap felkel.

Kalyibában birkát fejik,
Füst illata terjeng.
Csurran a tej, kondér telik,
Macska oda cselleng.

Szellő leng a völgy ölében,
Fűben a dér csillan.
Árnyékból a fény szökésben,
Vak sötétség illan.

Nap előbújt, párát vedel,
Nincsen rajta csorba.
Puli vakkant, fürgén terel,
Tömörül a csorda.

A korai friss levegő
Gőzöl patak partján,
Jószággal telt dús legelő
Csaholástól harsány.

Suba alól csipás szemmel
Bojtár botra hajlik,
Itt a dolog minden reggel
Hasonlóan zajlik.

Útnak a szélén,
Erdőnek mélyén
Néma vakságban árnyék haladt.
Suttog a szellő,
Tüsszög a felhő,
Reccsen az ág, tán léptek alatt.

Éjnek sötétje
Ösztönök fészke,
Tágra nyílt szemben izgalom nő.
Bátor is félénk,
Játszik az érzék,
Lüktet a szívben sebes erő.

Rejtelmes szándék
Lapulú árnyék,
Arctalan mélység titkokat rejt.
Bozótban koccan,
Valami moccan,
Éj szárnya keleszt csöndes zörejt.

Neszt hint avarba
Halkan szuszogva,
Huppan a földre ázott levél.
Természet hangja
csendet zavarja,
Sötét erdőről regét mesél.

Álmosodik a természet,
Lassan ágyát megveti,
Itthon maradt madárnépet
Érett maggal eteti.

Lomb lehull a fáradt fákról,
Földre ejti álmait,
Suttogás jön minden ágról,
Szél dúdolja vágyait.

Víznek tükre sima, fénylő
Fodros hullám elmerül.
A messzeség ezüstkéklő,
Ringatózva szét terül.

Napsugár is megszelídül
Tüzes lelke ködben hál,
Minden földi télre készül,
Elő kerül sapka, sál.

Halkan lép az ősz,
Csetres a mezei út.
Szürke köd pancsol.

Zúzmarás fákon
Széttörik a napsugár-
Szilánkos reggel.

Párás tó tükrén
Kopottas árnyék csillan,
Dermedő idő.

Harmatos szőlő
Lehajló venyigéken,
Édesded teher.

Határ kebelén
Szundikál a vetett mag,
Tavaszt álmodja.

Ősznek zamata
Már gyümölcskosárban van-
Ízharmónia.

Ágak közt a szél
Végigsuhan csendesen.
Mint bennem a múlt.

Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!