Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.


Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.


Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.


Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.


Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.


S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.

Megvénült a nyár
Ezüstfehér haját fújja a szél
Megtapad mindenütt amit csak ér
Az ökörnyál
S a szélposta útjára engedi
A vándorlásra felkészült leveleket

Libabőrös nyirkos reggelek
Didergőn ásítva várják
Hogy a kilehelt párát felszárítsák
A nap higított sugarai

Lapos szöget zár
A hosszan elnyúlt árnyék
Az ég mattos szürkéskék
Az udvaron unottan ásít a szék
S e melankolikus kép
Felidézi a nyár melegét.

A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Őzek vadréten,
Ebédre gyülekeznek…
Aratás megvolt.
Tüzes sugara barnít,
Forró karja felhevít.
*
Őzek kutatnak,
Élelem keresése…
Az éhség, nagyúr!
Intenzív fénye vakít,
Sárgás-pirosan virít.
*
Vadvirágos rét,
Őzeket táncra csábít.
Bármerre mehet.
Lénye mindig melegít,
Barna hajtincset szőkít.
*
Őz, szelíd szemű,
Kedves állat, barangol.
Lába, csak viszi.
Babát jókedvre derít,
Nem kér cserébe semmit.
*
Őzek szabadon
És csendesen lépkednek.
Panasz vadászra!
Kedves szeme megérint,
Itt van az égen megint.
*
Őzek szabadon!
Dörren vadász fegyvere.
Vadgazdálkodás!
Vidáman felénk tekint,
Földre boldogságot hint.

Vecsés- Budapest, 2016. május 8. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Napkorong”.

Jeges szellő havas csúcsról
a ködös levegőt tisztítja.
A kórházban valaki meghal,
és a betegek számát ritkítja.

Komor, hosszú pillanatok
sűrítik a hideg és híg levegőt.
Ez komoly önismeretet kíván,
szándékos türelmet és erőt.

Valaki becsapja az étterem ajtóját,
mely figyelmetlen, csúnya dolog.
A tettes viszont közömbös,
és kirgiz szemmel hunyorog.

E világ egy mikrokozmosz,
ápolt és intézményesített,
globális nyugtalanságot tükröz
az ősi viaskodás újra felkerekedett.

Felhők gyülekeznek a hegy körül,
csúcsa már nem látható.
Az ideológiák hangoskodnak,
most ár nagyobb baj elvárható.

Szarajevóban lövések dördülnek:
végre meggyulladt gyújtózsinór.
Ez a háború névjegye,
s az ég és föld fellángol.

Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.