Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.

Arra születtem. Tudom, és érzem,
bármily furcsán is hangzik el,
megtört szívekbe megnyugvást adni,
s reményt, amikor hinni kell.

Esténként, mikor a szempilládon
csillogó gyöngyként könny pereg,
ott kéne lenni, hogy szívedbe lássak,
vigasz cseppjeit hintve el.

Mint homokszem, mely az ujjaim közül
lassan, peregve omlik el,
úgy mulasztanám szenvedésed,
ha tudnám, de sajnos nem lehet.

Szegény vagyok, és hatalmam sincsen,
csak szívem, mely megtört, s oly sebes,
mint a tiéd. És hidd el, érzem,
milyen nehezen bírod el.


Mégis: Szeretnék erőt adni
lelkemből, hiszen hinni kell,
átvészeled! Csak állj fel a földről!
Ne sírj. Fogd meg a két kezem.

Ne bánj sohasem rosszul azzal,
aki gyönge, és védtelen,
nem tudhatod, hogy mily törékeny
a lelke, és azt, hogy mily sebes.


Ne illesd soha durva szóval!
Gondolj arra, hogy meglehet,
Talán lehetsz még te is gyönge,
lelkedben kifosztott, nincstelen.

Szólítsd szelíden! Gondolj arra,
gyönge lelkének mit jelent
néhány nyugtató kedves szó, mely
átsuhan rajta hirtelen.

Neked is fájna minden szó,
mely durva hangokkal megsebez,
lelkedbe éles tőrként szúrva
hasít, s átjárja mindened.

Mint lágyan simító őszi szellő,
mely selymesen érinti bőrödet,
olyan jól esik minden szó, mely
neked szól. Halkan, kedvesen.

S talán, ha egyszer te is vágynál
pár kedves szóra, meglehet,
épp attól fogod visszakapni,
ki most gyönge, és védtelen.

Annyiszor voltam elhagyatva,
mint egy ház, amely oly romos,
s dohos falai hiába sírnak,
nem hallja senki, hogy zokog.

Repedt falai égre néznek,
s lyukas tetején átcsorog
az eső, amely csak egyre mossa
könnyeit, amely úgy csorog.

Mintha kérlelné: valaki végre
nyissa már ki az ajtaját,
s lyukas tetejét megjavítva
lelje meg benne otthonát.

Hadd várja ő is meleg szobával
azt, ki fáradtan hazatér,
s ablakszemeit szélesre tárva
áraszthasson rá égi fényt.

Annyiszor voltam én is úgy, és
mindig vártam, hogy hazatérj,
nélküled üres volt az otthon,
s nem várt rám meghitt menedék.

Annyiszor voltam elhagyatva,
de már nem számít semmi sem!
Nem várlak vissza soha többé,
nem érdekel már senki sem.

Csak az álom, mit úgy szeretnék:
az jöjjön egyszer végre el,
s lehunyt szememre csókot adva
súgja: eztán csak jobb jöhet.

Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.