Elindulsz a csendesen kihall a kastély útcán,
veled sétáltam a kényelmes lócán,
Némán Ballagom Némán hallgattom,
Gyöngyőrű szép felhőkőn túl ott állsz a szélben,
Érints Meg a kezem, ahogy Érezzem a kezed.
Aztán Engedj el ölelés miatt, Ne feledd el soha
Ne Feleljts el engem jöjj vissza. Az Életemben
az Enyém leszel a világon, Adj egy szép Áldást
Hogy szálljon rád a te Bánatodban, Emlékedben,
Tedd a szivedben az Enyém volnál mint a,
Békességben, Nézd fel a felhőkőn túl,
Nézd fel a Gyöngyőrű szép voltál felhőkőn túl,
Énekeld el Szivemben a te Lelkedben,
Szivemben egy bájos dalommal szomorúságodban
A Felhőkőn Túl
A Felhőkőn Túl
Te voltál az első Boldogságodban,
Messze szálltál Felhőkőn Túl
Mindenem Bennem van a Reménységből,
Szállj Szállj
A Felhőkőn Túl
Szép voltál,
A Felhőkőn túl
Zuhan a szélben
Felhőkőn túl
Szállj fel Magasan,
A Felhőkőn túl,
Maradj ott fent a Szélviharban,
Szállj Szállj Fel
Felhőkőn túl
Zuhan a te sorsaid Felhőkőn Túl
Magasban szálltál odafent,
Felhőkőn Túl,
Örökké Szivemben lakozzál,
Felhőkőn Túl
Ahol a Dalomba Átöleltél a szivemben.

/A Cigány sorozatgyilkosságok
áldozatainak emlékére/

Dadognak a századok,
százezernyi békejobbomat leköpték.
Sírva kérdez a fiú, reccsen az ág.
Régi joggal a vonó rajtam hegedül.
Népemet bántó vicsorgó farkasok
fehérló fia nevében bántják.
Táltosok dobpergésében
évszázadok kínjai peregnek népem szemébe.
Kiherélt farkasok győznek, s fél a népem.
Ősi jóság helyett hóban fetrengő gonoszt
ijesztenek gyermekeink szemében.
Sírva kérdezném a boszorkányízű hajnaltól,
Istenem... de nem merem.
Könnyeket mos le az Idegen a lábamról,
sóhajtásom újra kérdez,
vérem gyönyörű vágyat érez.
Köszöntelek síró hegedűdön szóló
Imre nagyapám,
köszöntelek pörgős szoknyák táncán
Tinus nagyanyám.
Hány ördögízű század kíséri cigány utatok?
Imádkozom, aztalon mezei virág.
Hány angyalt ringat még ködös pirkadat?
Kutyák harapásai ördögöt csókolnak.
Ha remény volt most palotát épít.
Húsba szakadt hazugság igazul majd
gazul szül ostorszíj igazságot.
Lángol a ház gyermek sír anyja ölébe,
sátánnak szaga vigyáz rájuk.
Késhegyén ölni akaró bűn kiabál.
Hol vagy?
Segíts!
Ifjúszívekben élünk.
Ugye betakarsz, ha kérünk?

Simogatja szívemet egyetlen érzés,
Érzelmeim hevén indulatom elvész,
Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,
Ez legyen boldogságom legnagyobb titka.

Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,
Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.
Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,
Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.

Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,
Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,
Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,
Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem.

Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,
Engedd a szívem közelebb tehozzád.
Én leszek te, és te meg én,
Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

Jó, hogy itt vagy mellettem
ez megnyugtat engem.
Ha rossz kedvem van te velem vagy
nyugtatol és simogatsz.
Akkor vagyok boldog én,
ha nevetni látlak én.
Jó kedved van nevetel,
s közben vicceket mesélsz el.
Köszönöm, hogy életet adtál nekem,
Amíg élek nem feledem sohasem.
Szeretlek, hisz itt élsz az én szívemben,
hisz te játszol főszerepet az életemben.
Téged nem bánthat senki és semmi,
mert abba bele tudnék halni.
Hálát adok istennek,
hogy felneveltél engemet.
Ezzel zárom versemet
Ne félj, itt vagyok melletted,
védelmezlek, ápolgatlak,
s bármi rossztól meg is óvlak.
Hisz neked köszönhetem az életet,
a sok-sok boldog perceket.
Hisz néked köszönhetem, hogy ember lettem,
törődésben, szeretetben volt sok részem.
Mert te megtanítottad nekem,
hogy tisztelettudónak kell lennem,
s, hogy őszintén nézek fel mindenkire,
s ne tegyek kivételt, s megjegyzést senkire.
S, hogy fogadjak el minden embert,
segédkezzek, ahogy lehet,
hogy büszkén léphessek majd előre,
s hogy bűn, erőszak sosem jött kezemre.
Mert ezt tanultam tőled anya,
erre más is büszke volna.
S én bátran kiabálom a világba,
hogy anya csak egy van, de nem hiába.

Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.