Sohaj


Könnyezik a szürke égbolt,
sóhajt és sziszeg a Sóhát.
Csend és némaság honol,
egy cinege hallatja hangját.

Jobbra a falum szendereg,
gyermekkorom álomvilága.
Templom és iskola mered,
házak közül e nagy világra.

Balra Parajdunk füstölög,
tornyok, otthonok, bánya.
Távolban fehér köd püfög,
ráborulva a fenyőfákra.

Sóvidéknek sóhaja leng,
nem várt ilyen csapásra.
Egyszer ennek is vége lesz,
Isten népe már alig várja.

Lesz még itt puha hótakaró,
változik minden kint-bent.
Vágtat az Újév is ,jót akaró
fehér és tiszta lesz minden!

Fehér havas didergő reggelen,
Jéghideg szobámban a sóhajok csendesek.
Nimfák himnuszán elviharzott a szerelem,
Rútul búsul az életem, őt már soha el nem feledem.

Végtelen vágyak, eltűnt remények,
Fénylő csillagok ezer csodáin elégek.
Alvó virágok havas szirmain az enyészet,
Könnyeim jégbe fagyott hó színű remények.

Könnyű köd fátylán bíbor románcán öregszem,
A farkas ordító hidegben még mindig szeretem.
A tél köntösén a nappalok boldogok,
Fehér színű hajnalokon rád gondolok.

A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Álmodtam róla, hogy magával cipel.
Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.
Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.
Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.

Alkotott pokol... egyre nő mélysége.
Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.
Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...
gonoszé e kór, egy lélek-fekély.
Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.
Eladott lelkekért pazar esély...
Cinkos lehetnék... a vonzását érzem
lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.

Könyörgés fakad, soha nem írt imák,
nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor
szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.
Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!
Családért fohászom sokszirmú virág.
Magamért nem kell, talán majd máshol,
ma még vagyok... a gondolat bezárul,
\'Isten hírével\' a sötét megbámul.

Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak
sötétlelkű malasztot keresők!
Mert erőssé tesz az is, ha bántanak
álszent \'simák\' és méregkeverők.
Bennem vénült el... haragom hallgatag.
Az üres szók sehonnan eredők.
Csakis Isten lát a lelkem tükrével.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el.

Van, hogy az őszidő is lejár, neki is biz? véges az ideje,
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!

Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.

Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!

Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!

Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!

Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc

A Nagy Háborúban

Thélis kapitány temetésén, mind ott voltak, körülvették a sírt,
És a kemény lég-harcosoknak a szeme kivétel nélkül? kisírt.
Amikor a szertartásnak vége volt, a repülőtérre mentek,
Mert Herbillon zászlós és Maury hadnagy felderítő páros lettek?

Jeges tűk nagyon szurkálták a zászlós félig fagyott ujjait.
Bár próbálta összedörzsölni, csak, hogy csökkentse fájdalmait.
Ellenséges terület felett voltak, és hogy csökkentsék a kockázatot,
Hatezer méterben állapították meg a repülési magasságot.

Viszont látta, az ismerős tájakat, a száznyolcas magaslatot,
Azt ahol most az ellenség letáborozott, a rozsnyi fennsíkot.
Ebből a magasságból nézve a föld vonalai alig mozdultak,
A teljes sebességgel haladó gépben ők is csak alig mozogtak?

Föntről a föld vékonyas, szürke szálakkal, országutakkal,
Hol vékonyabb, hol kiszélesedő szálakkal, a folyókkal
Volt kihímezve, mint valami direkt csodálni valókkal.

Herbillon megfigyelő időnként felemelkedett az ülésből,
Mert el is zsibbadt, de inkább csak megszokásból, mint meggyőződésből.
A kábultság, olyan közönyőssé tette?
A veszély gondolata meg elkerülte.

Látott alant egy léggömböt. Maury egyszer csak hátrafordította a fejét,
Ő gyors mozdulattal, a léggömb felé mutatott. Látta pilóta igenjét.

A pilóta tartósan nézett lefele? ő is arra nézett,
És meglátta, hogy a mélyből több folt nagyon gyorsan emelkedett?
Olyan érzés uralta el, hogy egy vad darázsraj közeledett.

Ezek a foltok, amelyek néha, csak felvillantak tükörként,
Az acél tükröződése volt, a napfény rájuk vetültjeként.
Nagyon úgy tűnt, egy német őrjárat várakozott rájuk.
Összesen öt gép volt, ezzel jó is volt a számarányuk.

A zászlós megtanulta a távolságokat felbecsülni
És látta, tudta, hogy az ellenség el fogja őket érni
Kivéve, ha ilyen magasságig nem tudnak felrepülni?

Maury megkísérelt a légbe, még magasabbra fúródni,
De a motor kihagyott, gép engedetlen mozdulatai
Megértették velük, itt nem lehet fölfelé menekülni?

Közben a barna foltok folyvást-nagyon növekedtek,
Igyekeztek és a légtérben magasságot nyertek.
Jean látta a kurta szárnyakat, tömzsi profiljukat,
És megértette, már repülik az újabb típusokat?

Készenlétbe helyezte a géppuskáját,
Precízen lesüllyesztette páncéltornyát,
Közben tüdeje fájt, erőltette magát.

A pilóta, aztán lejtette a gépet nagyon hamar,
Ami a sűrűbb levegőben úgy zúgott, mint a vihar?
Azt érezte a hideg majd' lefagyasztotta a kezeit,
A zuhanás áramlata gátolta a lélegzeteit.

A németek bíborvörös golyói
Repülőjük oly' ad ugrálásai,
A német gépek szédítő táncai?
Közben, már felébredtek reményei?

Hirtelen ?részegesen? csodálkozó örömöt érzett,
Mert Maury a zuhanásban nem törte össze a gépet,
Sőt túlhaladtak, az ellenséges vonalakon,
Szerencse-palást beterítette őket, vakon.
Nyugalom, azonban sosem tart hosszú ideig.
Béke sohasem tart, csak nagyon rövid ideig?

Három fekete-keresztes monoplán közeledett feléjük,
Szembe, francia oldal felől jövet, szinte jöttek eléjük.
Az öt harci gép hátulról is támadott? csak jöttek beléjük?

Az ellenségtől nyüzsgő űr, Jeant elkápráztatta,
Mert ez volt a kétágú rettenetes fogó? csapda.
Látta, tudta, hogy ebből kimenekülni, csak vágya?

Maury megkísérelt rést találni a repülő-falakon,
Melyek gyors, töredezett mozdulattal voltak a nyakukon.
Maury bármerre igyekezett, fordult, furakodott,
Az ellenség rögtöni mozdulattal, parírozott.
Minthogy ebben a szempillantásban újabb gép került éppen eléje,
Egyetlen rántással ráirányította a gépét, hogy megy beléje?

De ám,mégis? A kormánykerék vad lökése megreccsentette a gépet?
Maury látta a pilótát, aki kormányt elengedve várta a véget?
A sűrű levegő, elsuhantatta egymás mellett... két repülőgépet?

Közben már a Marne folyó fölé értek,
Melynek a túloldalán? megmenekültek.

De a pilóta egy pillanatig habozott, gépét merre irányítsa,
És ekkor legott, váratlan, erős fájdalom harapott az oldalába.
Szívében most támadt fel a mentő életérzés... érezte csodálkozva.

Fáradt volt már, remegő ajkaiba harapott, hogy legyőzze a gyengeségét,
Hidegtől nagyon merev kézzel, görcsösen fogta emeltyűt, és levitte gépét?
Ez az erő jelentette a halálküzdelem pillanataiban a létét.

A landolás után, gép már a kemény, füves földön gurult,
Hogy elkiáltsa őrjöngő örömét, Jean felé fordult.
A hátsó kabinban a széllökések, egy élettelen fejet táncoltattak,
Melynek a bal halántékából, a vöröses-rózsaszínes habok bugyogtak.

A zászlósnak is kijárt? szép sírhely kellett.
Ott nyugszik örökre? kapitánya mellett.

-VÉGE-

Vecsés, 2015. augusztus 19. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.