Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
r>Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
r>Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
r>A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
r>
r>Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
r>Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
r>Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
r>Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
r>
r>Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
r>Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
r>Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
r>Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
r>
r>Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
r>De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
r>Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
r>Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
r>
r>Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
r>De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
r>Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
r>De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
r>
r>Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
r>Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
r>Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
r>
r>Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
r>Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
r>Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
r>
r>Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
r>De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
r>Végül is semmit nem kaptunk enni,
r>De panaszra oroszokhoz menni?
r>
r>Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
r>Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
r>Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
r>Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
r>
r>Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
r>
Poéta a lövészárokban…
r>
r>Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
r>Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
r>Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
r>
r>Csizmám ócska bélése rég elkopott,
r>Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
r>Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
r>Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
r>
r>Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
r>Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
r>Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
r>
r>Hiába van nagyszerű fegyverem,
r>Itt minden, olyan, mint a jégverem,
r>Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
r>
r>Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
r>Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
r>
r>Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
r>Ígéri, látok én még sötét fényeket...
r>Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
r>
r>Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
r>Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
r>De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
r>
r>Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
r>Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
r>Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
r>
r>Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
r>Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
r>Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
r>
r>A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
r>Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
r>Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
r>Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
r>
r>Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
r>Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
r>
r>Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
r>Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
r>Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
r>
r>Itt a hóban és kemény fagyban
r>Benne a jég-lövészárokban,
r>Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
r>Félrenéz mindenki, köztük még én is!
r>
r>Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
r>Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
r>Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
r>Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
r>
r>Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
r>A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
r>Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
r>Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
r>
r>Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
r>Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
r>Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
r>
r>Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
r>Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
r>Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
r>
r>Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
r>Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
r>Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
r>
r>Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
r>Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
r>
r>Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
r>Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
r>Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
r>Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
r>Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
r>Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
r>
r>*
r>
r>Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
r>A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
r>Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
r>Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
r>
r>Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
r>Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
r>Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
r>Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
r>
r>Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
r>Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
r>Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
r>Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
r>Lelkem szinte már násztáncot jár,
r>Lehet, leszek öreg is, immár…
r>
r>A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
r>Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
r>A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
r>Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
r>
r>Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
r>
Az ételhordó a kordéról leesett…
r>Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
r>Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
r>Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.
r>
r>Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
r>Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
r>Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
r>A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.
r>
r>Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
r>Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
r>Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
r>Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
r>Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
r>A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.
r>
r>Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
r>De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
r>Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.
r>
r>Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
r>Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
r>Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!
r>
r>A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
r>A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
r>A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!
r>
r>A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
r>Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
r>Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
r>Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.
r>
r>Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
r>Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
r>Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
r>Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...
r>
r>A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
r>És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
r>Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
r>Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.
r>
r>Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
r>Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
r>Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
r>Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
r>Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
r>Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
r>Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
r>Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.
r>
r>
r>Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
r>Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
r>Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
r>Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…
r>
r>Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
r>Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.
r>
r>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
r>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
r>Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
r>
r>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
r>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
r>
r>A máknak is van méze,
r>Már csoroghatna végre…
r>Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
r>Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.
r>
r>A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
r>De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.
r>
r>Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
r>Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
r>Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
r>Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?
r>
r>Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!
r>
Az élet sokszor kusza,r>Olyankor az ember tétova.r>Nem tudja merre-hova!r>Hol van szíve otthona?r> De bárhová az élet sodorja.r>Elveszlik a lelke egy darabja.r>Kívánsága száll tova.r>A csillagoknak s holdnak mondja:r>- Vidd el szívem haza!r> Ne feledjem soha!r>Mi boldogságomnak kulcsa!r>Lelkem ereje és nyugalma,r> egyszer hazavisz az otthonomba!
Nőnapra mit kívánjak?r>Az arcokra mosolyt, hogy csaljak?r>Elég egy száll virág?r>Vagy végezzek házimunkát?r>Jobban jár a mamám,r>ha elkerülöm a konyhát!r>Kedves hölgyek és anyukák,r>Fogadjátok tőlem-e virágot,r>Boldog nőknapját kívánok!