Tudod ugye? ha becéző szavaid
Ott világítnak a párnám sarkain
a sötét szobában ? akkor elhiszem
a szerelmet. Elragad a képzelet

A pókhálóba bújt mosolypillanat
álmot szőtt és kicsipkézte a falat
S a jelen átpergett mint homokóra
egy másik, magasabb dimenzióba

A behúzott függönyön át kacsintott
majd gyorsan belopódzott a vágy. Táncolt
A keringőjét járta szakadatlan
Nem fáradt, - ébren találta a hajnal

Mozdulata egy pillanatra megállt
Még a zene is suttogóra váltott
S a kották violin kulcsa magába
zárta ? örökre ? szerelmünk dallamát

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.

Délibábos utcán eltűnődve megállok,
Ámulva figyelem, hogy itt is,ott is barátok.
Vállamra borulva megölelnek, köszönnek,
Icipici lelkünknek szavak nem szükségesek
Drága éltünk egymásért, s a barátságért szenteljük,
Napról napra barátságunk egyre szebbé neveljük.
A viharfelhők megjelentek pillanatok alatt,
Kegyetlen közeledésük semmi jót nem tartogat.

A vihar előfutára már hamarabb ideért,
Nagy záporban hullott a tavaszi jég.
Cudar hideg lett, s elkezdődött a harc,
Sompolyogva tört elő a nagy felhőhad.
Igyekeztek,győztek, s a délibáb szertefoszlott,
Keserves sötétség uralta a frontot.
Álltam... s feleszméltem, ez, ami volt, mind csak képzelet,
Teljesen egyedül,más barátok nélkül álltam ott veled.
Ó, csak most jöttem rá, ki az,aki szeret!
Lelkem mélyén én is mindig veled leszek!

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.