Gyere velem kedves, kihűlt már a nap
Éjsötét az erdő, ne tévessz utat
Egyedül élek, én téged vártalak
Hozz magaddal lámpást, ne tévessz utat.

Züllött, rongy életem csendességbe hull
Dalos szívem lassan semmivé fakul
Csend jöjjön és álom romlást lát e szem
Kísérj el az úton és maradj velem.

A múló pillanat magához ölel,
Mint gyermekét az anyja ha harcba küldi el
Nincs már esély hinni, időm porlik el
Csókold meg az arcom, sírj együtt velem.

Betegségek ellen szerelmünk égjen
Karod ölelése oly könnyű nékem
Halált messze űző édes gyötrelem
Élni fogok újra csak te légy nekem.

Véres csúf szívemre tedd rá kezedet
Bánatom elmúljon lássad szememet
Élet pokla fut fényed megremeg
Halálomig kérlek ó maradj velem.

Nem akartam mást, csak karjaidba hullni,
elolvadni benned, mint egy hópehely,
elfeledni mindent, ami bennem forrong,
s nem érezni mást, csak érintésedet.

Túl gyáva voltam, nem mertem szeretni
pedig mint a napfényt, úgy kerestelek,
nem mertem mondani mennyire szeretlek,
s mire ráébredtem elvesztettelek .

Más karjába hulltál új reményt keresve,
és én ösztönösen megéreztem azt,
s kétségbeesve egy őrült pillanatban
lemondva, máshol kerestem vigaszt.

Megbántam százszor, de most már késő!
Légy mással nálam sokkal boldogabb,
számomra úgy is mindennek vége,
nekem már csak a bús magány marad.

A barátság egy búzatábla,
Erő, mely biztonságot ad.
Hajlong jobbra, és hajlong balra
Ha úgy hozza a pillanat.
Feléd hajol, ha bánatod van,
Egyenes, ha támaszra vársz.
Ha hibázol eltakar mindig
Az arany éltető kalász.

A búzában konkoly is terem,
Más szórja néha a magot.
Hízelgő szóval, álnok szivvel
Széjjelhintik a pipacsot.
Te majd taposol a búzában,
Hogy összegyűjtsd virágodat.
Szedhetsz pipacsot garmadával,
Érték csak a búza marad.

Aztán, ha nem lesz aratásod,
Kezed csak pipacsot talál,
Könny esővel hiába hinted,
A búza talpra már nem áll.
Ismerősöd lehet tán száz is,
De egy baráttal fel nem ér.
Olyan táplálék a barátság,
Mint éhezőnek a kenyér.

Úgy óvtalak ,mint a bimbódzó virágot,
hogy tenéked ontsa minden illatát,
úgy vártalak mint a felkelő nap fényét,
hogy reád vetítse első sugarát.

Úgy kísértelek, mint a lenge szellő
eltakarva tőled minden felleget,
őriztem álmod reményt adva néked,
s mégis eltakarnak sötét fellegek.

Úgy akartam ,hogy több lehessél nálam,
s neked adtam volna érte mindenem!
Úgy szerettem volna melletted maradni,
de nem kísérhetem minden léptedet.

Úgy szeretném hogy megérezd végre,
minden pillanatban téged féltelek,
s most is !Akár egy gyönge kis virágot!
Minden erőmmel téged védelek!

Álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
hogyan is lehetne
így szörnyű képet felednem?
Csak bámultam némán
a kihűlt testet,
melyet a kegyetlen sors
ekkor elém festett.

Mámoros melankólia.

Bevallom, nem ismertem,
ki imént ment az égbe,
s onnan tekint vissza
a felhők közé érve.
Nem jött könny,
nem érkezett szememre,
s nem jött túlvilági
hidegrázás kezemre.
Csak álltam a tömegben,
kereszttel a kezemben,
s vissza-visszatérve
az járt a fejemben...
...eljön majd a pillanat,
mikor engem lesnek,
s miattam keserű
gyász verembe esnek.

Haldokló halk homage.