Ha éjjel van, s csillagok fénye ha rám ragyog,
akkor is, minden percben csak rád gondolok.
Ajkad édes ízére, s igéző drága szemeidre,
elvarázsoltál Életem engem te mindörökre.

Vágyom a hangodra, a csodás mosolyodra,
a vágytól izzó érintésedre, s csodás illatodra.
Vágyom a percet, hogy újra szemedbe nézzek,
megálljon körülöttünk az idő,
s semmi se érdekeljen.

Vajon vágyod -e hogy újra láthass engem?
Szeretnéd -e újra érinteni ajkam a tiéddel életem?
Milliónyi kérdés jár még a fejemben neked.
Miért te miért, miért szeretlek ennyire téged?

Csoda vagy nekem, hisz a szívem,
csak érted repes,
a lelkem pedig egyre csak vágyik a tiédre szüntelen.
Szerelmem, oly tiszta, nem piszkolhatja be senki szava,
s hiába várják is, nem feled el a szívem
téged soha.

Örökké szeretni foglak, akárhogy is lesz az életben,
bármi is jöjjön, szivem csak tiéd mindörökre szerelmem.
Mindenhogy szeretlek teljes szívemmel,
olyan szerelem ez, mely az egekig emel.

A virágok bódító illata, ahogy a réten megyek,
madarak repdesnek égi szárnyakon, s dalolnak nekem.
Virágot szedek kosárkámba, rózsát, szegfűt, liliomot,
bóditó illatuk elkápráztat, s mosoly van az orcámon.

A természet csodái elkápráztatnak engem,
a réten mezítelen làbbal sétálok a fűben.
Csiklandozza talpam, s halkan kuncogok,
a természetben futkosni, oly boldog vagyok.

Csendes vagyok ne zavarjam a rét csendjét,
feltűnik egy tapsifüles a rét közepén.
Gyönyörű hófehér bundája csodaszép,
a kis bolyhos nyuszi fülel nem-e jön veszély.

De csendes minden megnyugszik,
s tovább ugrál s egyszer csak elbújik.
Pedig, de szerettem volna megsimogatni,
puha bundácskáját kezemmel érinteni.

Lassan esteledik elindulok haza fele,
viszem kosárkámban a virágokat, amit szedtem.
Otthon vázába teszem őket a szobámba,
hadd illatozzanak, s érezzem bóditó illatukat.

Olyan szép volt ez a nap kint a réten,
máskor is kimegyek, s nézem a természetet.
Mely, oly csodás volt, olyan akarom még,
holnap is ott leszek kint a rét közepén.

Szeretni születtem én erre a világra,
nem pedig aki érzéseit megjátssza.
Ki fecsegi, s dobálja az üres szavakat,
aki érzések nélkül mondja ki a valótlant.

És színaranyból készült az én kicsi lelkem,
Így ez soha nem fog változni bennem.
Nem kezdek játszmákba, mint sokan teszik,
érzéseiket nem kimutatni ma olyan trendi.

Nem taktikázok az életben, erre én ezt fogom,
amit érzek és gondolok mindig kimondom.
S ha szívemmel gondolkodom,
megsebzik a lelkem?
Szeretni születtem mégis szívem ellen,
kellene tennem?

Ha kell a fájdalmat választom, lelkem remeg,
de akkor is szeretek, a hazug szavak helyett.
Nem állok be a sorba, ahol tilos kimutatni a szív érzelmét,
inkább választom a fájdalmat, s szívem
ezer sebét.

Könyvemet rég belepte a por,
És rejti buzgón az alagsor.
Lapjai közt a levegő sem jár,
Csak nyomtatja egy üres pohár.

Pedig benne megannyi dal ragadt,
Elvágták a selyemből szőtt életfonalat.
S ahogy íróját magához rendelte az Úr,
A könyv azóta ott van; szótlanul.

Kérlek adj még időt nekem,
hogy élhessek Istenem,
add, hogy lélegezzek és szerethessek.
Add, hogy lássam még a felkelő napot,
láthassam még a holdat, s ragyogó csillagot.

Add meg nekem esedezve kérlek szeretetet,
s reményt, hitet, s nyugodt, boldog életet.
Egy remény teli szebb jövőt, s világot,
ahol békesség, s szeretet honol.

Legyen erőm és hitem esedezve kérlek,
adj még egy kis időt nekem hadd élhessek.
Szeretnék egy szebb holnapot kérni,
nem pedig remény nélkül élni.

Reményt, hitet, szerelmet, boldogságot,
nyugodtabb életet, s feledve a bánatot.
Múljon el minden szív fájdalmam,
csak szeretetet érezhessek, s boldog napokat.

Add meg nekem kérlek, add meg nekem,
hogy életem minden perce örömmel teljen.
Szeretet lakozik szívemben, s esdekel,
ezt az űrt, amit érzek felejtsem el.