Idő 
Értékelés 
Értékelés A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.
Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.
Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.
S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.
Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.
S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.
Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.
Pest - Buda, 2014. január 13.
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.
Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.
Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.
S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.
Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.
S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.
Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.
Pest - Buda, 2014. január 13.
(Tiborc újkori sirámai)
Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.
Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.
Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.
( Pest - Buda 2014. november 30.)
Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.
Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.
Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.
( Pest - Buda 2014. november 30.)
Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Szerelemmel szívemben születtem,
Láttam, cudar egy világba kerültem…
Pedig szerelemmel a szívemben születtem.
*
Életem engemet nagy tévútra vezérelt…
Te meg csak jöttél a fénnyel, ám a sors keze nem tett kivételt…
*
(Septolet)
Kéz közt várlak.
Hiányzol…
Imádlak!
Légy rám-omlóm,
Éreznélek
És szeretnélek…
Szemeid puszilgatni igen vágyom.
*
Jer!
Szeress!
Légy velem,
Tégy eleget.
Legyen életünk…
Vecsés, 2026. február 14. -Kustra Ferenc József – írtam: Valentin napra a kedvesemnek!
Láttam, cudar egy világba kerültem…
Pedig szerelemmel a szívemben születtem.
*
Életem engemet nagy tévútra vezérelt…
Te meg csak jöttél a fénnyel, ám a sors keze nem tett kivételt…
*
(Septolet)
Kéz közt várlak.
Hiányzol…
Imádlak!
Légy rám-omlóm,
Éreznélek
És szeretnélek…
Szemeid puszilgatni igen vágyom.
*
Jer!
Szeress!
Légy velem,
Tégy eleget.
Legyen életünk…
Vecsés, 2026. február 14. -Kustra Ferenc József – írtam: Valentin napra a kedvesemnek!
