Idő 
Értékelés 
Értékelés (végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”
A KÖLTŐ (napjainkban):
Már megbocsásd Uram, hogy szólok,
de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.
Engedelmeddel, ím bejelenteném,
lévén a gép még garanciális lenne:
nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.
Szóval, itt van például a gazdag fog maga,
szerinte a kenő pénznek semmi szaga.
Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:
a szegény fog pedig örökkön kenetlen.
Bocsásd meg nekem Ó Uram:
e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.
Aztán, itt van még, a jog és az igazság,
gyakorta elakadnak, oka talán gazság:
esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?
Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,
ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.
AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."
A KÖLTŐ (napjainkban):
Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.
Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.
Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,
Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép,
és akad itt még jócskán egyéb tünet.
Az évmilliókból alig telt le pár ezer,
a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,
itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:
gépészed pediglen, remegve bújik el.
ANGYALOK KARA:
„A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.”
A KÖLTŐ (napjainkban):
Nagy eszmék, nagy eszmék,
kis határok, meg küzdelem,
Angyalaim, ez mind-mind szép,
de dolgos kéz nélkül,
a fejünkre rohad majd a gép...
Megtettem hát panaszom Uram!
Angyalaid ma délutántól estig várom,
ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,
küld el kérlek a megadott címre:
csereutalványom.
Pest-Buda 2016. június 24-29.
Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”
A KÖLTŐ (napjainkban):
Már megbocsásd Uram, hogy szólok,
de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.
Engedelmeddel, ím bejelenteném,
lévén a gép még garanciális lenne:
nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.
Szóval, itt van például a gazdag fog maga,
szerinte a kenő pénznek semmi szaga.
Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:
a szegény fog pedig örökkön kenetlen.
Bocsásd meg nekem Ó Uram:
e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.
Aztán, itt van még, a jog és az igazság,
gyakorta elakadnak, oka talán gazság:
esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?
Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,
ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.
AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."
A KÖLTŐ (napjainkban):
Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.
Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.
Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,
Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép,
és akad itt még jócskán egyéb tünet.
Az évmilliókból alig telt le pár ezer,
a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,
itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:
gépészed pediglen, remegve bújik el.
ANGYALOK KARA:
„A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.”
A KÖLTŐ (napjainkban):
Nagy eszmék, nagy eszmék,
kis határok, meg küzdelem,
Angyalaim, ez mind-mind szép,
de dolgos kéz nélkül,
a fejünkre rohad majd a gép...
Megtettem hát panaszom Uram!
Angyalaid ma délutántól estig várom,
ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,
küld el kérlek a megadott címre:
csereutalványom.
Pest-Buda 2016. június 24-29.
Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája
A rettenet 666. napja
Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve várandós anyát,
Sem pedig újszülött gyermeket.
Kihalt már egy teljes nemzedék,
Kihalt örökre több teljes család,
A hatalom véres játszmájából,
Mi, egy fikarcnyit sem látunk át.
Ördögi kéz által vezetve,
Lépdelünk vakokként a pokolba,
És feladtunk már minden reményt,
Ez lehet világunk, végső sora.
Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve senkit és semmit,
Sem földet sem pedig nemzetet.
Budatétény : 2024/2026.
Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve várandós anyát,
Sem pedig újszülött gyermeket.
Kihalt már egy teljes nemzedék,
Kihalt örökre több teljes család,
A hatalom véres játszmájából,
Mi, egy fikarcnyit sem látunk át.
Ördögi kéz által vezetve,
Lépdelünk vakokként a pokolba,
És feladtunk már minden reményt,
Ez lehet világunk, végső sora.
Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve senkit és semmit,
Sem földet sem pedig nemzetet.
Budatétény : 2024/2026.
A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.
Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.
Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.
S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.
Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.
S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.
Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.
Pest - Buda, 2014. január 13.
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.
Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.
Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.
S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.
Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.
S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.
Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.
Pest - Buda, 2014. január 13.
(Tiborc újkori sirámai)
Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.
Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.
Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.
( Pest - Buda 2014. november 30.)
Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.
Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.
Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.
( Pest - Buda 2014. november 30.)
