Ha egymára talál
két szerető ember,
a szívük megtelik
boldog szerelemmel.

Nem kell nekik akkor
egyedül csak társuk,
mert együtt így lesz szebb
a közös világuk.

Egymás kezét fogva,
segítve egymáson,
könnyebb lesz az élet
ezen a világon.

És ha majd eljárnak
felettük az évek,
a közös múltjukra
sokszor emlékeznek.

Köszönik egymásnak
a sok szeretetet,
mellyel átvészelték
a nehéz életet.

Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Zörgő motorral beáll az 55-ös
rozzant Ikarus-felszállás, a hűvös
őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk.
Az úton Pestig beszélgetünk.
Osztyapenkó, hidak, Országház. Kiszállás
fürgén, délelőtt gyárlátogatás:
feketén málló falak mögött dübörgő
géphalmaz, daru emel, csörlő
feszül, tovább megyünk, második emelet:
szorgos kezek milliós gépeket
bűvölnek, kimért, pontos mozdulatokkal,
kék köpenyes gesztikuláló tagokkal
magyaráz. Kiérünk, végre friss levegő!
Délután Halászbástya unalomig,
utána futás a pályaudvarig,
hogy el ne késsünk, mert itt kapjuk
a jegyeket,? este varieté ? tudjuk
hol van, nem késünk el, jók leszünk!
? Nyugati, érkezési oldal, munkások,
kusza tömeg. A lány vonatok
füstjét nézi-én Őt.
Hátranéz, mosolyog, rőt
hajával szél játszik,
beszélgetünk. Nem látszik
rajta hogy,?intézetis?.
Tetszel nekem mondom, nevet,
utálja a rendőröket
és tud egy helyet,
hol ketten lehetünk.
Kéz a kézben megyünk,
búcsúzunk a varieté előtt,
osztálytársak dühödt
képpel meresztik szemüket,
majd kamasz ösztönüket
nehezen elfojtva bemennek,
s közben gyűlölnek,
mert nekik nem sikerült.
Varieté, vidámság, feledünk
mindent, futunk a busz felé.
Hűvös őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk,
hazafelé már nem beszélgetünk.
Jó lenne aludni most!

1974. 10. 15.

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?