Idő 
Értékelés 
Értékelés (Bródy János tiszteletére)
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ IDŐ
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.
Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZDŐK VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Most, hogy az utcára vetetten élek,
abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.
Én is ember lennék, s nem holmi hályog,
mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?
Üvöltenék vadul, de félrelöknek,
tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.
De pofámat tán befognom sem kéne,
ha végre valaki Embernek nézne!
Akkor nem lenne gerincem görbe,
hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,
de mert csak egy nyomorult senki vagyok;
emberi szó helyett újabb pofont kapok.
Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,
nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.
Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,
és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.
Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,
mintha agyam helyén dohos szalma lenne.
Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,
ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?
Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",
nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.
Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?
Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!
abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.
Én is ember lennék, s nem holmi hályog,
mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?
Üvöltenék vadul, de félrelöknek,
tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.
De pofámat tán befognom sem kéne,
ha végre valaki Embernek nézne!
Akkor nem lenne gerincem görbe,
hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,
de mert csak egy nyomorult senki vagyok;
emberi szó helyett újabb pofont kapok.
Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,
nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.
Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,
és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.
Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,
mintha agyam helyén dohos szalma lenne.
Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,
ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?
Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",
nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.
Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?
Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!
Megint elmúlt egy év annak, aki megérte,
Aki meg itt maradt velünk, az megértette,
Hogy az élet nem áll meg, idő tovahalad,
Tesszük tovább, amit kell… utunk odahalad.
Szilveszter éjjelén eszünk, iszunk, mulatunk,
De ezzel az is jár, hogy egy évvel elmúltunk.
A részünkre kiszabott életből is már kevesebb
Újév vár ránk, bár lehet… élvezetesebb, nemesebb.
No, de hagyjuk ezt és mondjuk, hogy mi majd, megváltozunk?
Sokan megfogadják, de nem tartják, át nem változunk!
Azt azért megígérhetjük magunknak, hogy kicsit jobbak
Leszünk, másokra odafigyelünk, s rosszak nem vijjognak.
Azt fogadjuk meg, hogy mai naptól kicsit jobban figyelünk
A családra, a szeretteinkre, együtt élni segítünk
Nekik velünk, mert bizony velünk sem könnyű
Van rigolyánk, hobbink, másnak az nem habkönnyű.
A szeretet lángja most, nagyon lobbanjon fel és mindenkiben égjen
Folyamatosan, jövőre, állandóan, igen, végig egész évben.
Ne érjen senkit kudarc, csak sok, nagy siker,
Járjunk egész évben egyenes gerinccel.
Vágyódjunk arra, amit az újév hoz,
Lesz benne jó, újév rosszat átlapoz…
Örüljünk fáknak, erdőknek, mezőknek,
Ne akarjunk rosszat más embereknek,
Ne számítson, ha ketrecben laksz, ha idomár ostoroz,
Uralkodj magadon, emelkedj felül, jót megsokszoroz…
Az se érdekeljen, ha vadon a hazád és nesztelen üldöz
A halál. Lépj ezen is túl, várd, élet majd bizton beezüstöz.
Nem kell semmit sem megfogadni,
De tán’ meg kellene változni,
Figyelni a jót, és a szépet,
Szépíteni a mindenséget.
Mulassunk év végén-elején, koccintsunk
A jobb jövőre, és csókot is cuppantsunk…
Kortyoljunk bele a pezsgőbe, tárjuk ki szívünket,
Tiszteljük egymást, hogy sokan szétvigyék jó hírünket…
Viseljük a sorsot, ahogy meg van írva, méltósággal,
De nem kell, ne álljunk harcban az egész, mocskos világgal.
Ezt tegyük és minden biz' jobb lesz,
A világban a helyünk jobb lesz
Vecsés, 2011. december 30. – Kustra Ferenc József
Aki meg itt maradt velünk, az megértette,
Hogy az élet nem áll meg, idő tovahalad,
Tesszük tovább, amit kell… utunk odahalad.
Szilveszter éjjelén eszünk, iszunk, mulatunk,
De ezzel az is jár, hogy egy évvel elmúltunk.
A részünkre kiszabott életből is már kevesebb
Újév vár ránk, bár lehet… élvezetesebb, nemesebb.
No, de hagyjuk ezt és mondjuk, hogy mi majd, megváltozunk?
Sokan megfogadják, de nem tartják, át nem változunk!
Azt azért megígérhetjük magunknak, hogy kicsit jobbak
Leszünk, másokra odafigyelünk, s rosszak nem vijjognak.
Azt fogadjuk meg, hogy mai naptól kicsit jobban figyelünk
A családra, a szeretteinkre, együtt élni segítünk
Nekik velünk, mert bizony velünk sem könnyű
Van rigolyánk, hobbink, másnak az nem habkönnyű.
A szeretet lángja most, nagyon lobbanjon fel és mindenkiben égjen
Folyamatosan, jövőre, állandóan, igen, végig egész évben.
Ne érjen senkit kudarc, csak sok, nagy siker,
Járjunk egész évben egyenes gerinccel.
Vágyódjunk arra, amit az újév hoz,
Lesz benne jó, újév rosszat átlapoz…
Örüljünk fáknak, erdőknek, mezőknek,
Ne akarjunk rosszat más embereknek,
Ne számítson, ha ketrecben laksz, ha idomár ostoroz,
Uralkodj magadon, emelkedj felül, jót megsokszoroz…
Az se érdekeljen, ha vadon a hazád és nesztelen üldöz
A halál. Lépj ezen is túl, várd, élet majd bizton beezüstöz.
Nem kell semmit sem megfogadni,
De tán’ meg kellene változni,
Figyelni a jót, és a szépet,
Szépíteni a mindenséget.
Mulassunk év végén-elején, koccintsunk
A jobb jövőre, és csókot is cuppantsunk…
Kortyoljunk bele a pezsgőbe, tárjuk ki szívünket,
Tiszteljük egymást, hogy sokan szétvigyék jó hírünket…
Viseljük a sorsot, ahogy meg van írva, méltósággal,
De nem kell, ne álljunk harcban az egész, mocskos világgal.
Ezt tegyük és minden biz' jobb lesz,
A világban a helyünk jobb lesz
Vecsés, 2011. december 30. – Kustra Ferenc József
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
(Leoninus csokor)
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
Ó, Te fekete kos, a szarvad jó markolós, szemedben látszik... vágyódós!
Látom rajtad, hogy Te vagy a valaki, míg a nyolcmilliárd egy nagy senki.
Látszik a láthatatlanságodban, hogy gazda vagy... meg, hogy Harpagon vagy!
*
(10 szavas csokor)
Fekete kos, szemében lángol bosszúvágya,
Szarva alatt a világ szabálya.
*
Olvasóim emlékeztek? Már megírtam kosokat, velük kell víni' harcunkat!
Emlékeztek? Nem frontkatonák, akik megakarnak halni... jobb békében lakni...
Még tartjátok? Mi együtt gyűlöljük háborút, mint örök emberírtó rútságút...
Nem testvérrel kell harcolni soha,
Háborút gyűlöljük, béke: szív joga.
*
Csak halnak a katonák, nem a mieink, de bajban összeérnek a szíveink!
Csak halnak férjek, apák, ezzel elszakítják a családok vezérlő fonalát...
Csak árvulnak a gyerekek, apát hívják és mentegetőznek nekik... örvegyek!
Halnak, kik éltek, szívünk gyötrődik,
Apákat hívják, s válasz nem érkezik.
*
Ezek, csak lőnek, mert az nagyon tudnak! Mutatják, ők a fekete-kos urak!
Mindennap ígérgetik... adják a modern vadászgépeket. Meg tank lövedéket.
Fegyverekkel lövik volt cárok hazáját. Világháború lesz? Azt a nemjóját!
Harc dúl tovább, menő fegyverekkel,
Fekete kos urak lövetnek vadászgéppel.
*
Kosok feketék és pénzt kutatják, a háborún keresnek! Világot kiirtják?
Hiszik, Óperenciás Tengeren túl őket nem éri semmi. Az lehetetlen.
Tudják-e, hogy van nekik mesebeli üveghegy? Odáig bíz' az atom elmegy...
Feketék a kosok, pénzért mindent eltaposnak...
Mesebeli üveghegyig atomfelleget kaphatnak...
*
Lövések, hallottak százai, tankok kigyulladásai! TV-k, ezt mind közvetíti...
Ezeket kell csak nézni! Emberek! Nem kellene háborúnak már véget vetni?
Halnak a katonák, így kihal a lakósság... Ami marad, már nem lesz lakósság!
Lövések, halál... napi módi,
Képernyőn nézzük, emberből... nem marad semmi.
*
Szakértők már mondják, földrészünk irányítói is benne vannak, nem páriák...
Szakértők: háborút csak elbukni lehet! Kosoknak üzenik, bőven, eleget.
Szakértők mondják, már egész környék csúszik a lejtőn... itt már nem lesz: ’emelkedőn’?
Hazug szóval kábítanak, s közben rabolnak,
Arcuk se rezzen, s zsebünkbe nyúlnak.
Vecsés, 2023. aug. 19. – Siófok, 2025. jún. 24. - írtam: leoninusban, a világ, jelen -élő- háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A tíz szavasokban Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írt!
(Leoninus csokor)
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
Ó, Te fekete kos, a szarvad jó markolós, szemedben látszik... vágyódós!
Látom rajtad, hogy Te vagy a valaki, míg a nyolcmilliárd egy nagy senki.
Látszik a láthatatlanságodban, hogy gazda vagy... meg, hogy Harpagon vagy!
*
(10 szavas csokor)
Fekete kos, szemében lángol bosszúvágya,
Szarva alatt a világ szabálya.
*
Olvasóim emlékeztek? Már megírtam kosokat, velük kell víni' harcunkat!
Emlékeztek? Nem frontkatonák, akik megakarnak halni... jobb békében lakni...
Még tartjátok? Mi együtt gyűlöljük háborút, mint örök emberírtó rútságút...
Nem testvérrel kell harcolni soha,
Háborút gyűlöljük, béke: szív joga.
*
Csak halnak a katonák, nem a mieink, de bajban összeérnek a szíveink!
Csak halnak férjek, apák, ezzel elszakítják a családok vezérlő fonalát...
Csak árvulnak a gyerekek, apát hívják és mentegetőznek nekik... örvegyek!
Halnak, kik éltek, szívünk gyötrődik,
Apákat hívják, s válasz nem érkezik.
*
Ezek, csak lőnek, mert az nagyon tudnak! Mutatják, ők a fekete-kos urak!
Mindennap ígérgetik... adják a modern vadászgépeket. Meg tank lövedéket.
Fegyverekkel lövik volt cárok hazáját. Világháború lesz? Azt a nemjóját!
Harc dúl tovább, menő fegyverekkel,
Fekete kos urak lövetnek vadászgéppel.
*
Kosok feketék és pénzt kutatják, a háborún keresnek! Világot kiirtják?
Hiszik, Óperenciás Tengeren túl őket nem éri semmi. Az lehetetlen.
Tudják-e, hogy van nekik mesebeli üveghegy? Odáig bíz' az atom elmegy...
Feketék a kosok, pénzért mindent eltaposnak...
Mesebeli üveghegyig atomfelleget kaphatnak...
*
Lövések, hallottak százai, tankok kigyulladásai! TV-k, ezt mind közvetíti...
Ezeket kell csak nézni! Emberek! Nem kellene háborúnak már véget vetni?
Halnak a katonák, így kihal a lakósság... Ami marad, már nem lesz lakósság!
Lövések, halál... napi módi,
Képernyőn nézzük, emberből... nem marad semmi.
*
Szakértők már mondják, földrészünk irányítói is benne vannak, nem páriák...
Szakértők: háborút csak elbukni lehet! Kosoknak üzenik, bőven, eleget.
Szakértők mondják, már egész környék csúszik a lejtőn... itt már nem lesz: ’emelkedőn’?
Hazug szóval kábítanak, s közben rabolnak,
Arcuk se rezzen, s zsebünkbe nyúlnak.
Vecsés, 2023. aug. 19. – Siófok, 2025. jún. 24. - írtam: leoninusban, a világ, jelen -élő- háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A tíz szavasokban Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írt!
