Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?