…az élet vonatán…

Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken.

A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…

Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…

Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.

Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás,
A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.

Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!

Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség.

Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…

Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…

Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…

Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…

Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...!

Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…

Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként.

Hétköznapi pszichológia…

A legjobb szív is
Ha bántják, megszakadhat
És követi bú.
*

Lélek nyugalma
Maga a föloldozás;
A hit, semmi más.
*

Becsüld életed,
Tiszteld nagyon önmagad.
Üdvözülést nyersz.
*

Legyél folyvást jobb,
Léted értelmet nyerhet.
Add meg magadnak.
*

Lelj nyugalomra,
Meg lesz a harmóniád,
Megleled helyed.
*

Hallgass szívedre,
De vésd jól az eszedbe:
Gondolkodni kell!
*

Ha bánatos vagy
Így várod a holnapot!
Lépd át önmagad.
*

Cselekedeted
Meghatározza, ki vagy!
Így ítélnek meg…
*

Hallgass a múltra,
Lépésedhez például!
Így előbbre jutsz…
*

Igaz bölcsesség,
Belül, mint forrás fakad.
Rossz, ha elapad.
*

Öregszel? Én is.
Nem tetszik? Bizony mégis…
Fogadd el magad!

Vecsés, 2012. október 02. –Kustra Ferenc József- írtam: Szentes Zsófia: „Csak elmondom” c. versének a senrjú átirataként, a szerző engedélyével.

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Keresd a Napot
Amikor fehér nyírfák
Zöld fenyvesek
Tavak ezüstje
Fölé kúszik a
Látóhatár szélén
És csillogásával
Ragyog a tájra.

Keresd a Holdat
A zuhanó vízcseppek
Esti csillogásában
A sötéten légies tájon
Az áttetsző ólomfehérben
A zöld árnyalatok nyálkásságában
Amint ezüst utat épít
A tó vizében.

Vecsés, 1998. december 28. – Kustra Ferenc József